Matrózok kiáltásaitól volt hangos a környék, miközben cipőm sarka minden léptemnél hallatta magát, ahogy a tenger partján róttam köreimet. Késő estére járt, mikor egy hete a hajó velem együtt befutott a londoni kikötőbe, és hosszú évek kihagyása után újra magamba szívhattam a város lucskos, köddel telt levegőjének jellegzetes szagát. Talán meggondolatlanság tőlem visszatérni szülőföldemre, de nem hittem, hogy baj lenne belőle, hiszen akik ismerhettek valószínűleg már mind halottak. Hát igen, drága bátyám, aki pénzért eladott egy orvosnak. Szép volt tőle, mit ne mondjak, de elvégre is neki köszönhetem mindazt, amim van: a pénzt, az aranyat, melyet bár nem szórok két kézzel, kiélvezem, hogy van. Hiszen végre nem kell szegénységben élnem. Azon aggódnom, lesz-e mit ennem másnap. Azonban egy valamitől még mindig tarthatok, mert hiába a vagyon, az nem véd meg a kóroktól és az öregedéstől. Azonban talán van rá mód, hogy meghosszabbítsam az életem. Jár ez a mese a posvány nép közt, hogy van egy hely-e Földön, ahol az ember meglelheti az Örök Élet Forrását. Hallottam, hogy errefelé egy kalóz mesélt erről, és reméltem, hogy a bajtársaira ráakadhatok, ezért is döntöttem amellett, hogy itt az ideje újra meglátogatnom a jó öreg Londont, no meg hogy láthassam meg van-e még a hírhedt tornyunk.
Megigazítottam a brokátszoknyámat, és kutató tekintettem néztem körbe, hátha fennakad a pillantásom a keresett hajón. Részeg kiáltások zaja szelte át az éjszakát, mire felmordultam. Kalózok. Koszos csürhe népség minden szépérzék nélkül. Csak az arany meg a kincsek érnek számukra valamit, és ilyen szinten meg is tudom érteni őket valamennyire. No meg mégsem fordulhattam ilyen ügyben a Kelet Indiai Társasághoz. Nekem éppen rájuk van szükségem, mert tudom, hogy nem félnek bepiszkítani a kezüket. Még szerencse, hogy én sem vagyok finnyás. Alig hét napja bolyongtam a brit földön, mikor a hírek szerint a szél éppen idesodort egy hírhedt kapitányt is.
Feketeszakáll. Hallottam már róla; nem sokat, de éppen eleget ahhoz, hogy tudjam az öregember éppen megfelel a tervemhez. Nem is teketóriáztam, hogy felkeressem napnyugta után a hajóját, ám azonban mikor a feljáróhoz értem, egy férfihang rámmordult:
- Hé, úgy tűnik, hogy a kisasszony nagyon eltévedt – röhögött egy jót sokatmondó hanglejtésével, mire megforgattam a szemem. Megragadtam a korlátot, és felnéztem a vízben himbálódzó kikötött Anna Királynő hajóra. Kitűntem innen, ebből a társaságból, még jó! S bár lett volna mitől félnem ezen messze földeket megjárt kalózok között, volt egy olyan sejtésem, hogy a kapitányuk engedélye nélkül nem csinálnak semmit, nekem tehát csak őt kell megnyernem...
- Eltévedtem volna? – tettem fel ártatlanul a kérdést, és bizonytalannak mutatott lépéssel megindultam felfelé a kis hídon, mely a fedélzetre vezetett. Éreztem magamon a hajóstisztek, vagy hogy is nevezik őket, kíváncsi tekintetét magamon, de nem zavartattam magam. – Igazából keresek valakit...
Végszóra felléptem a hajóra, és ezen merész tettemmel sikerült meglepnem a nem éppen tisztálkodási szokásukról vagy éppen ápoltságukról híres, szedett-fedett, de mindenesetre ijesztő bandát. Egy nagydarab fickó megindult felém, ám mikor nagy lapátkezével felém nyúlt, hirtelen mozdulattal kihúztam a hosszú, göndör hajamat eddig kontyban tartó tűt, mely már-már szúrófegyvernek minősült vastag hegyével, és az illető felé böktem.
- A kapitánnyal szeretnék beszélni, uraim – emeltem fel a hangomat, és egy bájos mosolyt varázsoltam az arcomra, miközben felvont szemöldökkel néztem végig az időközben összeverődött kalóztársaságon, mely morogva jelezte, hogy nincs ínyére a jelenlétem. Egy úri hölgy jelenléte a fedélzeten bizonyára felkavarta a gyomrukat...

Úgy döntöttem, adok egy szabad estét a legénységnek, így miután porig égettünk egy angol kereskedőhajót, és rakományukból feltöltöttük a készleteink, szétosztottam a bezsákmányolt aranyat, majd parancsba adtam, hogy a legközelebbi kikötőnél kössünk ki. London személy szerint nem volt a kedvenc városom, tekintve, hogy a fél világ engem üldözött.
-Kormányosmester.-szólítottam magamhoz a férfit, aki engedelmesen megállt előttem, és érdektelen, de kötelességtudó szemekkel nézett rám.
-Nem tervezem itt tölteni az egész éjszakát. Kapnak két órát, majd mindenki gyülekezzen a fedélzeten. Aki késik, itt marad.-hangom parancsoló, s nem túl kedvesen csengő volt, de mint minden kapitány, én is tisztában voltam vele, hogy a legénység csak a szép szóból nem fog érteni. Pláne nem az élőhalottak, akik nekem köszönhetik az életüket. Egy szó nélkül megfordultam, és miután beszereztem egy üveg rumot a z éléskamránkból, egyenesen a kabinomba mentem. Kalapom a földgömb tetején landolt, majd leültem az asztal mellé, melyen térképek hada hevert. Kihúztam a dugót az üvegből, majd számhoz emeltem annak száját, és egy nagy korty után az asztalra tettem az italos palackot. Az egyik térképet a kezembe vettem, és elmerengve nézegettem azt, mintha bármi újat tudna mutatni. De sajnálatomra éppen olyan maradt, mint az elmúlt jó néhány évben.
Elővettem egy könyvet, melyet még egy kuruzsló sózott rám, mondván egy olyan kapitánynak, mint nekem, még szükségem lehet rá. A voodoo művészetről szólt, ami már jó tíz éve a foglyok kínzásakor használok. Mikor a részeges bagázs hangja hangosabb lett, úgy véltem, a kiszabott időkorlát a végéhez közeledik. De akadt más is, ami még inkább érdekessé tette a csürhe megszokott morajlását. Füttyszók közepette csupán pár szót hallottam, de egy fiatal nő hangját még így sem tudták elnyomni az értelmetlen kiáltozások.
Lassan felálltam, majd kalapomat a fejemre téve, s ellenőrizve, hogy fegyvereim a helyükön vannak, kivágtam magam előtt az ajtót. A legénység egyből elcsendesedett, amikor meghallották, hogy a fa ajtók kivágódnak.
Tekintetem végigfuttattam a fedélzeten, de lányom, mint a hajó első tisztje semerre sem volt.
-Mi e a perpatvar?-nézek Stede Bonnet-re, aki a nő előtt állt.
-Először is. Egy nőre nem emelünk kezet.-sétálok lassan végig a legénység által alkotott sorfal mellett, majd megállok az ismeretlen nő, vagy inkább lány és Stede mellett.
-Másodszor. Nem hiszem, hogy egy hajtűvel bármi maradandó kárt tudna tenni a kisasszony egy olyan emberen, aki mellékesen élőhalott.-veszem ki a kezéből a hegyes tűt. Utolsó mondatát épp elcsíptem, amikor kiléptem a kabinomból így nem fáradtam feltenni a kérdést, hogy pontosan ki is keres. A hajón továbbra is néma csend honolt, s mikor az egyik matróz szóra nyitotta volna a száját, kardomra tettem a kezem, s ez éppen elég volt ahhoz, hogy meggondolja, megszólaljon e.
-Van mersze egy ilyen sötét éjszaka egy kalózhajóra merészkedni. Ez már önmagában vakmerő cselekedet egy ilyen fiatal hölgytől, amilyen maga. De mégis... A magafajta ritkán jár-kel ilyen helyeken, pláne éjszaka.-morfondírozom hangosan, miközben egy két halk kuncogás szűrődik ki a legénység sorai közül.-Engem keres, de mi okból?-érdeklődöm, de meg sem fordul a fejemben, hogy bocsánatot kérjek legénységem faragatlan viselkedése miatt.

Nem jártam szerencsével, mikor a hajó kikötött Londonban, és az ismerős helyeket kerestem, mert annyi minden változott az elmúlt időben, hogy csak csupa szürke, szomorú házak néztek vissza rám. Mélyen a tüdőmbe szívtam a zöld víz nedvességét, és a vágtató lovak által vontatott kocsik által kavart port egyl egyezővel elegánsan elhessegettem az arcom elől, miközben a macskakövet koptattam. Úgy tűnt, hogy alapvetően a hely nem változott sokat. Az emberek ugyanolyan távolságtartással mentek el egymás mellett az utcán, és csak a fiatalabbak kacérkodtak másokkal. Lassú, számító fordulatot tettem a kikötő padkája felé, mintha csak a messzeségbe nyúló folyót szerettem volna megszemlélni, azonban közben oldalpillantásokkal illettem a kikötőben álló hajóhadat keresvén köztük olyat, mely akár kalózé is lehetne. S így találtam rá Feketeszakáll hírhedt hajójára. A híre megelőzte, hiszen Londonba hamar eljutott a hír, hogy a tenger fosztogatói ezúttal elsüllyesztettek egy angol kereskedőhajót.
Ahogy felléptem a hajóra, szembesültem vele, hogy ezek bizony közel sem olyan úriemberek, akikkel eddig dolgom akadt. Nem jártam sosem kalózok körébe, hiába származok szegény családból. Tőlük minden városi polgár retteg vagy szimplán csak lógva akarja látni őket, amit meg is értek még azok nevében is, akiknek nem ártottak közvetlenül ezek az emberek… már ha nevezhetők annak. Végignézve rajtuk, ez nem tűnt olyan valószínűnek…
Alighogy elhagyta a számat a követelőző kijelentésem egy határozott férfihang szakította félbe a legénység sorai közül érkező dünnyögést és morgást, majd egy ugyancsak magabiztos kiállású éltebb korú férfi, nem meglepő módon tekintélyes fekete szakállal, jelent meg, és amint megállt a közelemben kioktatta az egyik emberét, amit már-már bájosan meg is köszöntem volna, ha nem fojtotta volna belém a szót egy hozzám intézett kioktatással. Élőhalott? A szónál akaratlan is megemelkedett szemöldököm meglepettségemben, de hamar igyekeztem rendezni vonásaimat. Kissé mégis meg voltam illetődve a sok fegyveres, de nálam mindenképpen erősebb és számbeli fölénnyel is rendelkező szívtelen kalózok hadában szembenézve az egyik legrettegettebb kapitánnyal, akinek elég volt a kardjára tenni a kezét, hogy csendre intse az egész hajót.
- Nem ismer, kapitány, nem ismerheti a fajtámat – jelentettem ki, és óvatosan, mégis szemrebbenés nélkül odanyúltam a még mindig a férfi kezében tartott hajtűmért, és visszavettem azt – ami szintén csak vakmerő viselkedésemet támasztotta alá -, majd gyakorlott mozdulattal feltűztem vele a hajamat, miközben le sem vettem a tekintetemet az érdeklődő Feketeszakállról.
A „Miért?” ez esetben valóban nagyon jó és jogos kérdés volt, s mertem remélni, hogy a válasz kielégítő lesz, mert máskülönben nem csak vakmerő leszek, de halott is vagy a rabszolgája ennek a mocskos népnek. Márpedig előbb halok meg, mint hogy arra sor kerüljön. S ami azt illeti, inkább most halok meg, mint majd ráncosan és öregen. Nem a haláltól magától félek, az én rettenetem másból ered, így megemelt állal, mint aki biztos abban, hogy sikerrel jár, intéztem a kapitányhoz a válaszomat:
- Lenne egy megfontolandó ajánlatom, amit bolondság lenne kihagyni – vélekedtem finom szavakkal, és nem vettem figyelembe a hitetlenkedő suttogást, mely hullámként terjedt végig a hajón. A Hold fehér fénye által sápadtnak mutatott Feketeszakáll felé fordulva megrendíthetetlenül folytattam: - Mint látja, elég jólszituált vagyok, és egy mindkettőnk számára előnyös üzletet szeretnék kötni – jegyeztem meg, mintha teljes természetességgel cseverésznék ilyesmiről vele, de nem akartam még azelőtt beavatni a részletekbe, mielőtt hajlandóságot mutatna arra, hogy érdekli egyáltalán, de mindenek előtt nem a megbízhatatlan legénység füle hallatára.
- Esetleg beszélhetnénk ketten, az élőhalott barátai nélkül? – vetettem fel, és lopva pillantásokat engedtem meg magamnak a mellettem álló kolosszusra, aztán ismét minden figyelmemet a kapitánynak szenteltem. Ám közben kiélezett érzékszervekkel próbáltam a legkisebb jelét is kiszűrni bárminemű ellenem irányuló cselekedetnek, ugyanis tudtam elég egy intés, és a vízben köthetek ki, ha nem vigyázok…

Csendes sziesztám még ha nem is szándékos megzavarását nem vettem túl jó néven. Hetek teltek el fosztogatással, és egyéb cseppet sem emberséges dolgok gyakorlásával, de azt el kellett ismernem, hogy már én sem vagyok egy mai példány.
A hangzavar egyből alább hagyott, mikor kiléptem kabinomból, s a vendégünk elé léptem. Bevallom, a mai este számítottam a legkevésbé arra, hogy egy női vendégem lesz. Pláne egy olyan, akiről később kiderült, hogy irányomba egy ajánlattal kecsegtet.
-Nocsak, látom megleptem. Igen, a tisztek egy része élőhalott. Tekintve, hogy az életük az én kezemben van, sokkal engedelmesebbek, mint a mocskos matróz csürhe.-avatom be egy amolyan szakmai titok félébe. Végül is, jobb tudnia, hogy a pokol olyan sötét, mint a hajó és a legénységem.
A "fajtájára" tett megjegyzésétől egy gonosz, s egyben sejtelmes mosoly húzódott számra, majd mikor a legénység is megmosolyogta a dolgot, mély hangom újra csendet teremtett.
-A maga fajtáját? Kisasszony, szeretném önnel tudatni, hogy a számító fehérnépet éppen elég jól ismerem már. A magafajta előkelő polgárokat fehérnépet pedig különösen jól.-jegyzem meg neki, hiszen azt nem várhatja, hogy pont ő lesz az aki megmondja nekem milyen az ő fajtája. Legyen szó akár etnikai akár nemi hovatartozásról.
Úgy vélem kérdéseim teljesen jogosak voltak, hiszen a lány egyik pillanatról a másikra sétált fel a hajómra, s nem mellékes az sem, hogy épp az egyik tisztem fenyegette. Persze előbb végezte volna a tenger habjai között, mintsem lett volna lehetősége Stede Bonnet-nek ártani.
Amikor végre a tárgyra tért, és elkezdte kibontakoztatni ötleteit, ismételten csak arra gondoltam, hogy talán jobb lett volna hagynom, hogy a legénység elintézze a dolgát.
Percekig meg sem szólaltam, majd körbepillantottam a legénységen, akik még mindig árgus szemekkel figyelték a beszélgetésünk.
-Kormányosmester.-hívom a magas cseppet sem a modoráról híres férfit, majd a kisasszonyra pillantok.
-A hajó nem futhat ki, amíg én nem adok rá engedélyt. Ha az első tiszt mást mond, akkor sem tehet mást, mint amit tőlem kapott parancsba. Remélem elég érthető voltam.-nézek a mogorva arcú férfia, aki bólint, majd hátrébb lép, de továbbra is úgy ácsorog, ahogy a legénység többi része.
Arcvonásaim egy kis dühöt mutatnak, majd mikor újra körbepillantok a csürhén, s eldöntöm, hogy ha nincs ínyemre az ajánlat, akkor sem dobom le egyszerűen a hajóról.
-Talán nincs dolgotok? A hajó csupa mocsok, dologra nyavalyások, különben magaslati levegőt fogtok szívni az elkövetkező napokban.-nyúlok kardomért, mire hirtelen mindenkinek akad dolga. Na, ez az, amit már szeretek. Ha nem lopják a pénzüket, amit én adok nekik a semmittevésükért.
-Javaslom, ezt a beszélgetést a kabinomban folytassuk.-ajánlom fel, és az említett helység felé biccentek, majd elindulok, s mit sem törődve az udvariasság szabályaival, előre engedem magam, s én lépek be először a kabinba.