Rég volt már, hogy megijedtem a sötétben; hogy gyermek módjára azt gondoltam, hogy félnivalóm van ott. Mert bár valóban borzalmak rejtőzködnek az árnyékok közt, én nem azok közül való vagyok, akik ettől tartanak. Az éj leple, mely egykoron megijesztett, ma megnyugtat, és otthont ad nekem. Hideg, sötét és kiszámíthatatlan, mert az orrodig sem látsz... Nem hiába: sok hasonlóságot találok az éjjel és jó magam közt, és már jóval korábban megbarátkoztam a gondolattal, hogy ha más barátom nem is lehet e földön, az Éj mindig itt lesz nekem. Nem hagy cserben soha sem, mindennap eljön... hogy magába zárjon, a részévé válhassak újfent. Persze nem szó szerint, de éppen ez a szép a metaforákban. Éjszaka felmerészkedni egy kalózhajóra egy dolog, de élőhalottakkal összefutni már más. Sajnos felkészületlenségem mutatkozik meg abban, hogy erre nem számítottam.
Öreg róka, nem vén róka, nem vitás. Feketeszakáll egy rezzenésemből leolvasta meglepettségemet, tagadnom fölösleges lett volna, így inkább figyelmesen hallgattam magyarázatát azt illetően, hogy miért tart effajta legénységet a hajóján.
- Ezzel gondolom azt szerette volna suggalni, hogy amennyiben úgy szeretné egy pillanat alatt halott lehetnék valamelyik tisztje által... – ez persze eddig is nyilvánvaló is, mégis a kiegyenlítetlen erőviszonyokat tekintve az az egy darab tőr, amit magamnál hordtam vajmi kevés lesz önvédelemre, ha arra kerül sor... de terveimben nem szerepelt sem menekülés, sem csetepaté a kalózokkal. Csak egy egyezséget akartam kötni. Bár kezdtem elbizonytalanodni ebéli szándékaimat illetően, mikor megláttam a férfi igencsak gonosz mosolyát, illetve miután kifejtette véleményét a számító fehérnépről, amilyennek engem tartott. Olyan lekezelően beszélt rólunk, hogy az már kissé sértett.
Még hogy ismeri a fajtámat?! Újabb balga férfi, ki azt hiszi olyan vagyok, mint a többi, és senki ellen semmi rosszat sem mernék cselekedni. Nem látnak át az álcán, melyet felépítettem magam köré vagy csupán túl begyöpösödöttek, és képtelenek kilépni a magukban által felállított hitből, miszerint a nemek harcát fölénnyel nyernék a férfiak. Hogy ők mit gondolnak, mi alapján, nem tudom, de egészen biztos, hogy fogalmuk sincs, mire vagyunk mi, nők képesek. Míg ők hatalmaskodnak és csak pusztítanak és pusztítanak, mi orvul másokat használunk fel a piszkos munkára: őket. Észre sem veszik, de elég néhány bájos, elejtett szó, soha meg-nem-tartott ígéret, és máris a mi igába hajtott lovaink. De ő, Feketeszakáll nem. Sajnos ez a baj a sokat élt kapitányokkal, nehezebb őket irányítani, mint azokat, akiket még a fiatal szépség rabul ejt. Viszont éppen az élettapasztalata fogja őt a többi csenevész kalózzal szemben eljuttatni a Forráshoz...
- Bizonyára igaza van, de engem akkor sem ismer – mosolyodtam el bájosan, bár egyértelmű volt, hogy ez nem számít fegyvernek ezen a hajón. Ismer vagy sem, az ajánlatom neki szólt, és nem az egész hajónak. Nem szerettem volna világgá kürtölni a terveimet, ezért reménykedtem abban, hogy a férfi legalább megfontolja az ajánlatomat, és nem hajít rögtön a hideg vízbe.
Csak vártam a némasággal teli percek alatt, ám nem én kaptam választ. Feketeszakáll a kormányosmesterhez fordult, és a hozzá intézett szavainak hatására a kikötő felé kaptam a fejem. Mi az, hogy nem futhat ki? Elindultunk volna, míg nem figyeltem?
Most már nincs visszaút, tudatosult bennem, és még mindig csak vártam. A kapitány intézkedései és fenyegetése hatására a kalózok és előhalottak lassan munkának láttak. Ekkor újra kiérdemeltem a férfi figyelmét, aki várakozásomnak megfelelően – szerencsére – belement, hogy legalább meghallgassa az ajánlatomat. Mutatta az utat az említett helyiség felé, és mivel nem vártam az etikett betartását egy kalózhajón, meg sem lepett, hogy maga ment előre. Suhogó szoknyával követtem, és becsuktam magam után az ajtót a gyertyafénnyel megvilágított helyiségbe érve.
- Nem akarom rabolni az idejét, kapitány, rögvest a tárgyra térek – szólaltam meg, mert nem hittem, hogy a félelmetes fosztogató hírében álló kalóz különösen türelmesnek mutatkozik. S ha már az illem, amúgy sem létezik ezen a hajón, nem vártam meg míg hellyel kínáltak, és leültem a kapitány asztalával szemben.
- Az Örök Ifjúság Forrásáról lenne szó. Bizonyára hallott már róla. Úgy tartják, nem több, mint legenda – rántottam meg a vállamat, mintha semmiségekről beszélgetnénk, és közben igyekeztem valamilyen megnyilvánulást leolvasni a másik arcáról. - De vajon küldene-e a spanyol király egy egész flottát egy legenda nyomába? – tettem fel a költői kérdést, és szinte tudtam, mi következik ezután: a kérdés, hogy miért akarok én belefolyni ebbe...

Tény, hogy nem voltam az az erkölcsöktől és kedvességtől méltóvá vált ember, de még így is voltam annyira figyelmes, hogy ne hagyjam a gazdag kisasszonyt egy ilyen mocskos, kalózoktól hemzsegő hajón eltávozni. Igazából hagyhattam, volna, de tekintve, hogy hasznom semmi nem lett volna, maximum a pénze, így nem érte volna meg, még egy üldözőt szerezni. Pénzből meg volt éppen elég, s aligha tudott volna olyat adni, amit még soha nem láttam.
Szó se róla, nem becsültem alá, de a végzetem szerint egy fél lábú férfi fog megölni, nem pedig egy fiatal polgárlány. S mivel ő volt az én hajómon, egyenlőre ő volt az én adósom is, hiszen voltaképp tettem érte, hogy életben maradhasson.
-Ha őszinte véleményt akar hallani, akkor javaslom a hajón kívül tágasabb. A magafajta gazdag, előkelő fehérnép aligha szolgálhatna újdonsággal számomra. Viszont a tisztek valószínűleg jól elszórakoztatnák, ha egy cellába záratnám, és ha úgy tartja kedvem, kitenném valahol a szűrét De tekintve, hogy maga sem ismer, ne akarjon bölcsebbnek tűnni, mert megsúgom, fele annyit sem tud az életről, mint azt gondolja.-modorom s hangom egyértelműen tükrözte, hogy így, megfelelő mennyiségű rum nélkül is ugyanolyan szőrös szívű, és távolságtartó vagyok, mint ha egész este rumot vedeltem volna.
Erőt vettem magamon, s próbáltam ha nem is barátságosabb, de kevésbé ellenséges lenni. Továbbra sem értettem, mit keres itt, s hiába, csupán a kíváncsiságom vitt rá, hogy a kabinomba hívjam, és meghallgassam mondandóját. Bár, bármit is mond, én döntöm el, hogy szívességet teszek ismételten, s segítek neki, vagy egyszerűen kidobatom a hajóról. Semleges hangulatomnak köszönhetően inkább toleranciát mutattam felé. Beléptem a kabinba, ahol a gyertyák halványan pislákoltak csupán, s az asztalon továbbra is ott hevert megannyi térkép, és persze az üveg rumom.
Rögvest az üvegért nyúltam, és leültem a székre, ahonnan nemrég felálltam. Az italból egy nagy kortyot ittam, s ugyanolyan érzéketlen arccal, amivel eddig, a hölgyeményre néztem. Valahol legbelül éreztem, hogy ez a beszélgetés ide fog kilyukadni, de még így is jobban érdekelt, hogy Ő miért akar belefolyni ebbe.
-A spanyolok. Ne nevettessen. A díszes palotájukon kívül a tengeren a vesztükbe rohannának. Továbbá a szirénekkel aligha könnyebb dolguk lenne. Ugyanis lehet, hogy az ágyasuk, vagy a szeretőjük könnyen megsiratja őket, a szirének könnyét valósággal ki kell sajtolni a sellőkből.-nyilvánítok véleményt az egyik üldözőmről. A díszes társaság már meg annyiszor próbált legyőzni, de mint a mellékelt ábra is mutatja, a hajóm és a legénység is életben van, ahogy én is. Pár egyszerű matróz egyszer-egyszer odaveszett, de nem hullatott értük senki sem könnyeket.
-Mégis megkérdezem. Miért akar maga ebbe belekeveredni? Évekig is eltarthat, mire megszerzünk mindent, s higgye el, én sem ma kezdtem a kutakodást ez ügyben. Tudja egyáltalán, hogy azokban a bizonyos legendákban milyen hozzávalók vannak leírva? Egyáltalán mit tud erről az egészről?-érdeklődöm, s hangom kissé ingerülté válik. Más sem hiányzott, mint még egy eszelős fehérnép, aki magának akarja tudni a kincset. De kit áldozna fel azért, hogy elnyerje annak hátralévő éveinek számat. Ennyire önző lenne? Talán az a bizonyos polgári családból származó gazdag kislány mégsem az, akinek mutatja magát.

Még mielőtt követtem volna a kapitányt a kabinjába, utoljára a kikötő utcái felé pillantottam, ahol a kovácsoltvas oszlopok tetejére erősített gázlámpák derengő, zöldes fénnyel borították be a környéket. Tekintetemet a házsorra emeltem, és eltűnődtem, hogy milyen másképp festett a környéktől távoli vityilló, ahol nevelkedtem: az omladozó épületek helyett vadiúj, legújabb technikák szerint emeltek sorakoztak. I. György királynak nagyszerű volt, London a fénykorát élte akkor, s azt rebesgették mostanában, hogy az állam kissé megtört azóta, elvesztette a tengeri kereskedelmi útvonalát, és a hadsereg piti csetepatékban morzsolódott szét. De hát mit csodálkozom? Férfiak, mindent csak elrontanak... Reméltem, hogy kivételesen nem így lesz, és jó emberhez fordultam. Még akkor is, ha ez az illető örömét lelte abban, hogy fenyeget. Minden bizonnyal nem én lettem volna az első „fehérnép” aki a leírtakhoz hasonló sorsra jutott, de én voltam olyan bölcs, hogy tudjam, mikor kell csöndben maradni, így inkább hagytam az előző téma boncolgatását, és felszegett állal követtem a kapitányt a kabinjába.
Egy kalózkapitány legfőbb helyiségétől nem vártam sokat, így nem okozott csalódást a hely, melyben csak úgy terjengett a rum keserű szaga. Ennek ellenére mégis csak úgy tartottam, hogy kellemesebb így társalogni, mint egy csapat élőhalott füle hallatára. Még akkor is, ha Feketeszakáll itt issza magát részegre előttem. Bár amilyen éltes volt már, ennyi rum biztos nem ártott meg neki. S óvatlanság lenne azt gondolni, hogy a szesz nélkül kevésbé ingerülten vágott volna le nekem egy kioktató monológot, melyet arisztokratikusan derűs arccal hallgattam végig annak ellenére, hogy kicsit lelombozott a hozzáállása. Évekbe telhet? Na és, az örökkévalósághoz képest mi az? Mint sivatagban a homokszem…
- Talán nem tudok róla annyit, mint maga, de nekem annyi elég is, hogy örök ifjúságot ad, és hajlandó vagyok megfizetni annak a fáradozásait, aki segít, hogy én is részesüljek ebben – mondtam, és brokátruhám egy rejtett részéből kis bőrerszényt húztam elő, melyben csak úgy csilingeltek az érmék. Ledobtam az asztalra. S ez még nem minden volt. A vagyonomat különféle helyeken biztonságban tartottam, és csak én jutottam el hozzájuk. Nem voltam olyan ostoba, mint Avery… az egykori férjem, akinek minden valaha birtokolt ingóságához és pénzéhez hozzáfértem, amint eltettem az útból. Még csak meg sem kellett erőltetnem magam, széffel sem bajlódott a drága. - Tudom, nem lopott arany, de annyi rumot vehet a legénységnek, amennyit csak akar és nem kell szűkölködniük – jegyeztem meg. Tudtam, hogy nem csak azért fosztogatnak, mert kell nekik az arany, hanem mert élvezik, és nem is gondoltam, hogy pénzzel lefizethetem őket. Na jó, talán egy kicsit mégis…
- Ami pedig azt illeti, bár a szirének nem emberek, nőből vannak, és esetleg segíthetek rájönni a könnyű módjára, hogyan lehetne „kisajtolni” egy könnycseppet belőlük – tettem hozzá, hátha ezzel kicsit javamra fordíthatom a dolgokat. Kevés nő hajózott a tengeren, pedig csak ők érthették meg, mi rejlik a másik szívében. A férfiak kegyetlensége sosem tudna meghatni egy szirént, és ők maguk sosem lesznek képesek megfejteni ezt a rejtélyt. Kell hozzá egy női gondolkodásmódú illető. Reméltem, hogy nem vagyok olyan szerencsétlen, hogy azon kevés hajó egyikére szálltam fel, melyen már tartózkodik valaki a gyöngébbik nemből…

Angelica volt az egyetlen nő, és megboldogult anyja, volt az a nő, akit elviseltem a hajómon. A szeszélyes tenger nem nőnek való hely, pláne nem a gazdag polgári kisasszonyoknak való hely. A legénység jogos felháborodását válthatta volna ki a nő jelenléte, engem viszont annál inkább érdekelt, mi célja volt a hölgyeménynek. A tisztek, kiket én magam tettem élőholtakká, nekem tartoztak hűséggel, s tudták egy szavamba kerül, s élőholt lelküket a pokolra küldöm, s örök kárhozatra ítélem. A kabinom nyugalmasabb volt, s bár a hölgyemény társaságát nem neveztem volna túl üdítőnek, a rum kárpótolta hiányérzetem. Bár az üvegben alig maradt az italból, annyi udvariasság azért szorult belém, hogy ne álljak föl, és keressek egy új üveget.
Mikor előállt kérésével, úgy éreztem, megint csak egy púppal több lett a hátamon. Nem ő volt az első, aki ilyen kéréssel fordult hozzám.
-Miből gondolja, hogy egy magamfajta kalóz önzetlenül segít önnek, mikor jó maga is az örök élet forrásához vezető utat keresi éjt nap alá téve?-teszek fel egy mérlegelendő kérdést, hiszen ha nem is hitt a kísértethistóriákban, rólam már hallhatott, s a szóbeszédek is azt sugallják, hogy ez életem küldetése. Persze, ha féllábú férfiról lenne szó, gondolkodnék a segítségadáson, így azonban busás összeget kérnék azért, hogy azzal fáradozom tovább, amivel eddig is.
Harsány nevetésben törtem ki, mely csak úgy visszhangzott a kabinban. Nem gondoltam volna, hogy ilyet mondok valaha kalózéletemben, de megalázónak tartottam, hogy le akar fizetni egy küldetésért. Ráadásul a juttatás egyenlőre fele annyira volt kecsegtető, mint kellett volna lennie.
-Tudja egy ilyen küldetés veszélyekkel is jár. S hiszi vagy sem, az tiszteimet féltem, ha a matrózokat nem is. Kincsből akad ép elég ezen a hajón. Még a lányom unokáinak is elég lenne az a mennyiségű arany és kincs, amit jól elrejtve erre-arra őrzünk. Ebből úgy vélem, rájöhetett már, hogy valami értékesebbel kell meggyőznie.-jegyzem meg, s az ajtóm előtt felhangzik egy matróz nevetése. Összevont szemöldökkel nézek a kabin ajtaja felé, de egyenlőre nem cselekszem. Egyenlőre.
-A hajón nem maga az egyetlen nő, s tekintettel arra, hogy a másik fehérnépben jobban megbízom, még mindig nem győzött meg kellőképp.-nézek szemeibe, s ekkor újabb nevetés szűrődik át az ajtón. Lassan felállok, majd halk léptekkel indulok el az ajtó irányába. Megtorpanva előtte, megragadom kardom, s egy-két jól irányzott mozdulatnak köszönhetően a csürhe egyik tagja máris a lobogóval egy magasságban, fejjel lefelé himbálózik a szélben. Kinyitom az ajtót, és szúrós tekintettel nézek körbe a hüledező legénységen.
-Akad még valaki, aki magaslati levegőt akar szívni?-érdeklődöm, majd a "hallgatás, beleegyezés" elven bevágom magam előtt az ajtót, és újra a kisasszonyra irányítom figyelmem.
-A szirének okosabbak, mint a közönséges nők. Ha szomorúak nem hullatnak könnyet. Ha egy testvérükről van is szó, akkor sem törnek meg, sőt, csak még erősebbek lesznek.-kezdem úgy érezni, mintha magamat ismételgetném ezer meg egyedszerre.
-Alkuképes vagyok. A kérdés csak az, hogy az alku kedvező feltételeket kínál e nekem. A forrás megleléséhez kell egy térkép. Nos, mivel pontosan tudom, szirének hol élnek, és mi módon lehet oda eljutni, így a térképre vajmi kevés szükségem van. A szirén könnyén kívül két kehelyre is szükségem van. A könnyel pedig egy aprócska probléma van. Nem hatásos, ha napokig vagy akár csak órákig áll egy üvegcsében. Így tehát roppant bonyolult és összetett folyamat a forrás megtalálása és az örök élet megszerzése. -nézek a fehérnép szemébe, miközben továbbra is a könyörgő matróz jajveszékelése beszűrődik a kabinba. Valósággal zene füleimnek, a könyörgés, melyet az élete fejében ad elő. Kár, hogy egyenlőre nem áll módomban elengedni őt.