Karib-tenger

Apám úgy gondolta, hogy rám fér egy kis nyugalmas hajózás. Egy csapatnyi katonával felszerelkezve vette kezdetét utam, bár én kezdettől fogva tudtam, ebből még baj is lehet. Mindenki tudja, hogy a Karib-tenger nem éppen a legbékésebb hely a földkerekségen. Pontosan ezért hagytam otthon ékszereim, köztük a Will-től kapott nyakláncom is. Egyszerű, s nem túl nőies, ámbár nem is tipikus kalóz ruhát öltöttem. Sötétbarna csizma, melybe beletűrtem világosbarna nadrágom, és egy egyszerű fehér ing. Egyszerű, barna kalózkalap szerű fejfedőm alá elrejtettem hosszú hajam, így még férfiasabb formám lett.
~Szép napunk van ma.-közli velem az első tiszt, mire csak egy mosollyal díjazom. Semmi kedvem nem volt ehhez a kiruccanáshoz, de apám megrögzötten óv, a kalózgyűlölő Port Royal-i népségtől.
A hajóorrhoz sétáltam, és előremeredtem a horizontra. A Nap nem rég kelhetett fel, alig múlhatott tíz óra, a meleg viszont így is kellemetlennek hatott. A tenger sós illata valósággal egy másik dimenzióba röpített. Mély levegőt vettem, de ahogy kifújtam, arcom el is torzult.
-Kalózok!-üvöltöm el magam, amikor megjelenik előttünk egy fekete hajó. Tudtam, Jack szeretett Gyöngye nem épp az általam kedvelt, és ismert kalózok fennhatósága alá tartozik jelen esetben. A legénység zavarodottan próbálta tenni a dolgát, megfordítani a hajót, de a szél nem nekünk kedvezett. Sietős léptekkel a kormánykerékhez léptem, és odébb lökve a kormányost, éles fordulatot vettem a hajóval. Az azonban lassúnak bizonyult, a Gyöngyhö képest.

Kifejezéstelen arccal állok a Gyöngy fedélzetén. A Nap felkelő sugarai szinte vörösre festik a tengert, s füleim megcsapják a főárbocon nézelődő matróz hangja:
-Hajó!
A mutatott irányba vetem tekintetem, s valóban, a távolban egy fehér vitorlás hajót pillantok meg. Előveszem a látcsövet, s pár perc szemlélődés után odaszólok az elsőtisztnek.
-Teljes vitorla. A szél nekünk kedvez. Angol hajó.-Az elsőtiszt arcán vérszomjas vigyor terül szét, majd kiosztja a parancsokat. A leggyorsabb ismert hajó kapitánya vagyok, nem jelenthet problémát a másik becserkészése. Egyre közelebb és közelebb kerülünk hozzájuk, már szabad szemmel is ki tudom venni a fedélzeten serénykedő matrózokat. Már csak percek kérdése és melléjük érünk.
-Ágyúkat tölts! Árboctörők, kartács!-adom ki a parancsot, s a legénység azonnal teljesíti is. A Gyöngy lassan, de biztosan ér a másik hajó mellé.
-Tüzelésre készülj!
Az ágyúk kisiklanak a hajó oldalából.
-Készülj!
Végül beérünk melléjük.
-Tűz!
Az ágyúk dübörgése minden más zajt elnyom. Füleimnek szebb, mint bármely zongoradarab, a legszebb zenei műremek. A hasadó fa recsegése, a sikolyok mosolyt csalnak az arcomra.
-Megcsáklyázzuk őket.-mondom az elsőtisztnek. Miután a másik hajó is tüzel, kiadom a parancsot az átszállásra.

A matrózok tempójától, én magam éreztem magam kellemetlenül. Nem hittem a szememnek, ennél még egy esetlen nő s gyorsabban cselekszik, ha vészhelyzet van.
-Az Isten szerelmére, mozogjanak már!-üvöltök rájuk, mire elkerekedett szemekkel sürgölődni kezdenek, de még így sem voltak elég gyorsak. A haj lassan, de végül megfordult.
~Kisasszony! Úgy vélem, magának jobb helye lenne a szobájában.-néz rám a kapitány, mire egy nem túl kedves mosoly kíséretében szóra nyitom a szám.
-Szerintem magának az lenne a dolga, hogy ezeknek-itt mutatok a rohangálókra-parancsolgasson. De köszönöm, a javaslatot nem méltatom megfontolni.-mondom, de ekkor mellénk ér a Gyöngy, és eldördül az első ágyú.
~De az apja...-kezd neki, de mogorva pillantásomnak köszönhetően inkább elhallgat, és nekiáll segíteni a legénységnek.
-Ágyúkat tölts, és tűz. Mozogjanak már!-förmedek megint, s ekkor végre a mi ágyúink is eldördülnek. A hajónk meginog, ahogy az ágyúgolyók eltalálják, s tudom vajmi kevés esélyünk van az élőholtakkal szemben. És, erről csak én tudok.
-Ezek nem élnek, de nem is halottak. Nem lehet őket megölni.-lépek oda az első tiszthez, de ekkor a hajót ért golyó ismét megringat minket. A férfi, kihez eddig beszéltem, csak rám mered, mire kikapom az oldalához rögzített szíjból a fegyverét, és egy majdnem tökéletes célzással a másik hajó legközelebbi pontján álló matrózra célzok. Az megtántorodik, majd vérben forgó szemekkel néz rám.
-Én mondtam.-emelem kezeim a magasba, majd úgy döntök, a pisztolyt elteszem, s a hajó azon részére sietek, ahol lőpor és golyó van. Egy-két dolgot a zsebembe tuszkolok, majd visszarohanok a fedélzetre, ahol már dúl a harc. Felesleges esélylatolgatás lenne azt hinni, hogy van esélyünk. Nincs. Semmi.
Előrébb lépnék, de ekkor megpillantom a Gyöngy jelenlegi kapitányát, és nem túl barátságos szemeket meresztek irányába. Istenemre esküszöm, ha lekerülne róla az átok, egy teáscsészényi vízben fojtanám meg.

Nam tart sokáig. Természetesen a másik félnek esélye sincs ellenünk, látom az arcukon a döbbenetet, mikor a halomra lőtt matrózaim tovább mennek feléjük, rendíthetetlenül. Végül én is átkelek a másik hajóra egy pallón, de a harcba nem szükséges beavatkoznom.
-Mr. Ragetti!-szólok a faszeműnek és barátjának.
-I-i-igen K-kapitány!-teremnek egyből előttem. Az emberi faj talán két legvisszataszítóbb példánya, de olykor-olykor hasznosnak bizonyulnak.
-Menjenek a lőpor-raktárba.
-I-i-i-igenis.
Tudják mi a dolguk, ott felhalmozzák a lőpor nagy részét, amivel majd felrobbantjuk a hajót. Nincs szükség rá, hogy a tengeren sodródjon. A harc közben lassan véget ér, mikor megpillantok egy túlságosan ismerős alakot. Egy nőt. Arcom ingerült fintorba rándul, majd a padlóra köpök. Ilyen nincs...
Elindulok felé, előhúzom a pisztolyom, majd gondosan célzok. Meghúzom a ravaszt. A golyó elsüvít a nő feje mellett, a mögötte éppen lecsapni készülő egyik matrózom találja mellkason. Persze nem árt neki, de egy pillanatra megtorpan.
-Megállj!-kiáltom, mire szinte vigyázzba ugrik.
-Csak nem emelnél kezet egy hölgyre...?-kérdezem cinikusan, majd egy pillantásom elég, hogy eltakarodjon.
-Miss Swann, kérem bocsássa meg a kellemetlenséget, elhiheti, nem személyes ügy.-árad szét a cinikus mosoly az arcomon, miközben körülnézek a fedélzeten. Már csak páran maradtak, azok is megadták magukat.
-Mily szerencsétlen véletlen, hogy éppen Önökbe futottunk bele...-mondom sajnálkozva.

A harc viszonylag gyorsan véget ért, s tudtam, a legjobb lenne, én lennek az utolsó, akire rálelnek. Mégsem érdekelt, kitartó voltam, amit inkább az élet tanított, mintsem örökletes alapon rám ruházott dolog. Az ismerős arc inkább ingerülté tett, pláne, mikor rám szegezte a fegyverét, majd elsütötte azt. Nem voltam az a "vágyom a halálra, s meglelem majd a lelki békém" típus, szerettem élni, még ha sokak nagy bánatára nem maradtam a női ruhák és a délutáni teák híve. Szinte belém fagyott a szusz, mikor hátam mögött lépéseket hallottam. A golyó nem engem talált el. Szerencsére.
-Barbossa. Mondanám, hogy kellemes meglepetés, de inkább nem teszem. Inkább kellemetlennek mondanám.-jegyzem meg, cseppet sem barátságosan. Végül is, miért kellene annak lennem?Feldúlják a hajóm, megölik a legénységem nagy részét, a másik fele meg a tengerbe veti magát, és valószínű a Bolygó Hollandin fogja végezni, hacsak véget nem akar vetni gyorsan az életének.
-Azért ennyire ne sajnáltasson, köszönöm jól vagyok. S mint tudjuk, a kalózok törvénye szerint jogom lenne alkut kérni. De, miért tenném, egy ilyen felettébb kellemes társaságban.-megjegyzésem kissé csípős, hangomon az irónia megannyi apró összetevője hallatszik.
-S ha nem személyes ügy, ugyan mi? Az egész Angol flotta üldözi magukat, továbbá engem is. Mondjuk így, nem vannak odáig a kalózkodásért. Nem is értem, miért.-forgatom meg szemem, s figyelem, ahogy a hajó első tisztje vízbe veti magát. Hát, az ő életének is íj csúfos vége szakadt.
-Nocsak, nocsak. Elsüllyeszti az engem szállító hajót, de engem, mint régi ismerőst, meg se hív egy ebédre? Biztos még mindig olyan jól főznek azon a hajón.-nézek szemeibe, és zavartalanul, rezzenéstelen arccal nézem, ahogy körülöttem szinte mindenki meghal.

-Hazudnék, ha azt mondanám, nekem öröm újra látni önt. A Flotta miatt, pedig mindketten tudjuk, Önnek jobban kellene aggódnia, kisasszony..-válaszolok hasonlóan kimérten. Az alkut illető megjegyzésére csak gúnyos vigyorra húzom a szám.
-Hát persze. Jogában állna alkut kérni, és mindketten tudjuk, meg is tenné, ha fel tudna ajánlani nekem bármit, ami érdekelhet. Sajnálatos módon azonban, nem rendelkezik ilyesmivel, hát számunkra kegyed értéktelen.-biccentek egy kisebbet, majd újfent körülnézek.
-Miénk a hajó, Kapitány!-közli az elsőtiszt, mire bólintok és visszafordulok Elisabeth-hez.
-Tud mondani egyetlen okot, hogy ne hagyjam itt a hajón, mikor elhagyjuk?-teszem fel a kérdést, majd előhúzom az imént eltett pisztolyom, és komótosan nekiállok újratölteni. Nem sietem el a dolgot, Ragetti és a pókhasú cimborája még nem ért vissza, szóval a lőporraktár nem áll készen.
-Nos?-kérdem újra, anélkül, hogy a nőre néznék. A matrózok eközben minden fellelhető mozdítható értéket áthordanak a Gyöngyre. Elkészülve a művelettel, visszadugom a pisztolyt az övembe, majd várakozón nézek a nőre.
-Azt javaslom gondolja meg, fogytán az idő...-teszem hozzá egy gonosz mosoly kíséretében.

Hiányoltam Jack-et. Na, nem a kalózt, hanem azt cirkuszi majmot, aki beöltöztetve boldogította a legénységet. Nem tudtam eldönteni, az az állat idegesítőbb, aki nem válaszol, vagy az a mogorva, s semmiféle emberi érzést nem mutató kapitány. Vagy mind a kettő.
-Tudja mit? Téved. Akkor sem ajánlanék alkut, ha lenne nálam bármi ami érdekelhetné.-jegyzem meg szemrehányóan, majd eszembe jut, nem szabad célozgatnom se a medálra. Egyébként sincs nálam, másrészről viszont úgy sem keresi senki, tekintve, hogy a többi sincs meg.
Figyelem, ahogy tölti megtölti a pisztoly, de közben egyre csak azon jár az eszem, vajon hogy szökhetnék meg előle.
-Mégis mit akar még? Nincs elég vagyona így is?-érdeklődök, s talán egy percig fontolóra veszem, hogy kiugrom a hajóból, mintsem vele töltsem hátralévő életem.
-Ha még több pénzt akar, vigyek Port Royal-ba, és megkaphatja. De a pénzen kívül nem tudom, mit értékelne. Más nincs nálam, ami magának fontos lehet.-arcom olyannyira kisimult, hogy a hazudozás legapróbb jelét sem lehet észrevenni. Amikor közelebb jön hozzánk még egy élőhalott, ki legénysége becses tagja, s megáll a korlát mellett, mérgemben rácélzom a fegyverrel, és elsütöm azt. A férfit a homlokán találom el, minek köszönhetően megtántorodik, és kizuhan a korláton.
-Most már van, amire szüksége van.-jegyzem meg, majd elmosolyodom.-Talán egy új első tisztre. Hacsak ki nem húzatja onnan.-vonok vállat, jelezve a legkevésbé sem érdekel, mi lesz a férfi sorsa.

-Ó, mindketten tudjuk, van ami értékesebb, mint az arany...-vigyorgok Elisabethre kajánul, majd unottan nézem, ahogy a tengerbe lövi az elsőtisztem.
-Szörnyű. Akár percekbe is beletelhet, mire visszamászik.-jegyzem meg gúnyosan. Mindeközben Ragettiék visszatérnek a fedélzetre.
-K-k-kész v-vagyunk K-Kapitány!-jelenti nagy büszkén vigyorogva.
-Remek! Nos, ha ez a legjobb ajánlata, Miss Swann, attól tartok vissza kell utasítanom.-mosolygok a nőre, majd megemelem a kalapom.
-Vissza a Gyöngyre, gyerünk, koszos banda, járjon a lábatok!-kiáltom, s magam is elindulok a palló felé.
-Az utolsó rendezi a számlát.-Ragetti röhögve gyújtja be a leszórt puskaport, ami szép lassan ég végig a lépcsőkön lefelé, egészen a lőporraktárig.
-Tudja, Miss Swann, ha mégis volna valami, érdemes volna most közölnie. Ez ugyanis a megfelelő alkalom, az utolsó szavakhoz.-vigyorgok rá a Gyöngy fedélzetéről. Már csak ő van a másik hajón a hullák között, a matrózok hahotáznak, én csak szenvtelenül vigyorgok tovább.

-Igen tudjuk. Az azték kincsek, amikből Jack, mármint a kalóz, nem a majom, ellopott egy-kettőt. A többit pedig emlékeztetném rá, hogy a maga legénysége herdálta el. Ha vissza akarja szerezni őket, rajtuk próbálja meg bevasalni a halhatatlansággal járó kellemetlen évtizedeket.-teszek pimasz megjegyzést, miközben egy könnyed mozdulattal a korlátnak dőlök, épp egy olyan helyen, ahol egy hatalmas rés keletkezett egy ágyúgolyónak köszönhetően.
Volt egy-két ötletem arra, mivel, és hogyan szökhetnék meg, mégsem akartam. Csupán az utolsó pillanatban. Maximum megfulladok.
-Tudja mire lennék kíváncsi?-teszek fel egy "kérdést", majd kifejtem mire gondolok.-Ha a kraken még létezik, és vajon egyszer az ön hajójának legénységéből egy valakit lenyel, meddig marad a börtönébe? Mert gondolom maga aligha menne érte megmenteni szegénykét.-érdeklődöm, imádom húzni az időt.
A dadogó legénységéből, már nagyon kezdett elegem lenni. Mocskos, rum vedelő csürhe, akik még a helyes beszédre is képtelenek. És így legyen büszke egy kalóz, hogy van legénysége. Milyen társasága lehet így egy kapitánynak?
-Talán szerezhetek magának egy levelet arról, hogy ne üldözzék. Talán, mégis van nálam valami, de soha nem fogja megtudni, hogy mi. Sajnálatos módon a sírba viszem magammal a titkaim, melyeknek ön akár még örülhetne is. De mivel maga arcátlan, rumvedelő nem tervezem rabolni a drága idejét.-mondom, s egy gyors mozdulattal a rés szélére lépek, háttal a tengervíznek.
-De, ha önt nem érdekli, ám legyen. Örülök, hogy így ér véget az életem.-vonok vállat könnyedén, s csak egy valamit sajnálok igazán. Azt, hogy soha nem búcsúzhatok el a családomtól. Vagy mégis? Mintha megcsúsznék, levetem magam a vízbe, s mikor hátba vág a hűvös víz, kissé meggondolatlannak tartom magam. Ki tudja, még mit tudtam volna kihozni ebből a szívtelen kalózból?
Két perc. Körülbelül ennyit bírtam a víz alatt levegő nélkül, de ez is épp elég volt ahhoz, hogy elég messze jussak a felrobbanó hajótól. Egy deszka alig egy méterre esik le elém, mire gyors tempókkal úszni kezdek felé. Felkapaszkodom rá, s a kimerültségtől elájulva sodródom tova a tengeren.


//Lakatlan szigetek//