Veszélyes vizeken hajóztunk, de a legénységnek egy cseppnyi felelem sem lakozott szívében. A sziget bizonyára tele van rejtett kincsekkel, és reményeink szerint élelemmel is. Elhangzott a parancs jó apám szájából, majd én is megerősítettem hangosan belekiabálva a légbe, hogy jól értse mindenki.
- Vitorlákat fel, le a horgonnyal. - mindenki tette a dolgát, mindenféle ellenvetés nélkül.
Leeresztették a csónakokat, hogy azokba szállva folytassuk utunkat a part felé. Immáron a homokas talajt érezve a talpunk alatt háromfős csapatokban szóródtunk szét, egy-egy ládát hurcolva magunkkal. Hogy mit rejtett a láda?! Semmit! A talált zsákmányt fogjuk ezen keresztül a hajóra juttatni. Praktikusabb, mint kézben, ez cáfolhatatlan. Egyre beljebb haladtam a sziget lápos mocsaras területeire.. karcsú testem gyorsabban mozgott az ott ránk váró derékig elnyelő mocskos vízben. A két matrózt nem csak zömök testalkatuk, de egy ember nagyságú faláda is hátráltatta. Nem kellett sok idő, hogy akaratlanul is "elveszítsük egymást".
Nincs mitől tartanom, míg nálam a kardom, és a fegyverem, ami .. elázott, és hasznavehetetlen. Prímán forgatom a kardot, ezt mindenkinek el kell ismernie. Jacktől tanultam. Kétségtelenül egy szélhámos, egy utolsó rongy alak, de mindig is jól bánt a pengével (és a nőkkel). A vízben tekergő kígyók és egyéb hüllők nem tántorítottal el attól, hogy folytassam utam a sziget gyomrába.
Kezemmel hajtottam el az utamba kerülő, vízbe lógó indákat, hogy kalapom is elférjen, és ne áztassa ez a lápos, bűzös víz. Fülembe madárhangok kúsztak, némi nesz társaságában, szemem ide-oda járt, hogy felmérjem a mindig újuló környezetet.
Végre a mocsár végére értem, újra biztos, szilárd talajt érintett lábam. Csalódottan néztem körül, mert élelemnek hűlt helyét sem láttam. Az én javaslatomra kötünk ki, lakatlannak tűnő szigeteken. Fekete szakáll falvakat, mi több városokat fosztana ki, de a lelke mélyén jó ember, és én azt az embert akarom előcsalogatni belőle, bármi áron. Hiszen mégis csak az apám, meg kell mentenem!
Zajt hallottam, de ez merőben más volt a megszokottnál. Talán léptek moraja, ami inkább egy vergődő haléra hasonlított. Sejtelmem sem volt, hogy mi lehet az… a hideg futkosott a gerincem vonalában, épp ezért kardomhoz emeltem a kezem, de még a tokjában tartottam.
- Van itt valaki? - miért próbálnék meg csendben elvonulni?!
Meglehet, valamiféle fertelem figyelmét szabadítom magamra, de mindig is kíváncsi természetem volt, e jelzőm az óta is magaménak tudhatom. A zaj egészen közelről jött. Lassan de biztosan megindultam annak irányába, hogy fényt derítsek, mi okozza azt. Az is lehet, hogy csak az elhagyott matrózaim csatangolna erre, lomha léptekkel, mint általában, és teljesen felesleges a gyanakvásom.

Biztosan fogtam a kard markolatát, lankadatlan figyelemmel, tettre készen. Igen talán az adrenalin forró leheletét éreztem a tarkómon, amit úgy imádok. Volt szerencsém többször is megtapasztalni ezt az érzést. A sziget lakatlannak számít, szóbeszéd szerint csak vadállatok lakják, amik kerülik az ember közelségét. A szirének az öböl lakói, nem merészkednek ki a szárazföldre, túlságon védtelenek és esetlenek itt. Mát igazán kíváncsi voltam, hogy mi ez a moraj, amit minden bizonnyal nem a szél keltett.
Egy mezítelen nő bukkant elő a fék takarásából, mire megkönnyebbülésem jeléül egy kisebb sóhaj hagyta el ajkaim. Első pillantásra teljesen természetesnek tűnt a helyzet, de a gyanú nem sokkal később felfedte magát. Úgy tűnik, mégis csak előmerészkednek azok a lények! A kérdés csak az, hogy miért tesz ilyet?! Ártatlannak tűnt, és épp olyan gyámoltalannak, mint azt gondolni mertem. Nem éreztem magam veszélyben így hát elengedtem kardom, és teljes mellszélességgel felé fordultam.
- Ki vagy te? - tört elő torkomból e hirtelen kérdés.
Igazán szerencsésnek érezheti magát, hogy én találtam rá először, s nem az embereim. Ha így lett volna, már nem élne, vagy ami még rosszabb felgyülemlett vágyaik kiélésére használták volna fel. E gondolatra egy alig látható fintor ült ki orcámra, majd ahogy jött, úgy is ment. Arcomról csak a kíváncsiság jeleit lehetett leolvasni, semmi mást. Ezer meg egy kérdést halmozott fel a bennem, amit nem is olyan sokára fel fogok tenni. Remélem nem oly hallgatag a lány, mint ahogy lerí róla. Az igazat megvallva csupán egyszer állt módomban emberként látnom egy élő szirént, mégis rendkívül szokatlan látványt nyújtott. Igaz, hogy emberi alakja nem utal furcsaságokra, mégis a tudat, hogy mi is valójában arra késztetett, hogy furcsának találjam. Egyáltalán nem volt ijesztő, fenyegető ábrázata, ami nem mondható el vízi társairól. Mindenesetre jobb, ha óvatos vagyok, és megtartom a három lépés távolságot.
- Mióta merészkednek szárazföldre a szirének? Túl veszélyes, nem gondolod?- hangzott el második, lényegre törőbb kérdésem.
Gyanakodva a hátam mögé pillantottam, hátha társaságunk érkezik kalózok, vagy más vízi lények formájában. Nem állt szándékomban kárt tenni benne, és azt reméltem ezzel ő sincs másképp. Míg válaszára vártam, egy közeli fa kitüremkedő gyökerére telepedtem le. Engem nem zavart, hogy testét nem fedi ruha, hiszen még is csak magunk között vagyunk, de ha meglepetésként társaság érkezik, kellemetlen élményben lehet része. Én nem voltam hajlandó egyik ruhadarabomtól sem megszabadulni, de nem rosszindulatúságból, csupán nem szokásom felesleget hordani magamon. Pont annyi szövet takarja minden egyes porcikám, amennyire szükségem van.
- Nos, mit keresel itt? Ilyen távol az öböltől? - félénk teremtés volt, talán túlságosan is.
Már csak abban reménykedhettem, hogy ez angyali arc, nem takar egy igazi hárpiát, aki alig várja, hogy rám támadhasson. Bámulásom oka az is volt, hogy mindennapjaim bűzölgő, ostoba férfiak között töltöm.

Nem tűnt szószátyár leányzónak, pedig jobban örültem volna neki. Nevének betűit ízlelgettem egy ideig nyelvem alatt, és véstem fel emlékezetembe, hátha később még támaszkodhatok rá. Tipikus kalóz észjárás, mindenben csak a hasznot keresik, és ez alól én sem vagyok kivétel. Tudomásom szerint a sziréneknek csak férfiakra fáj a foguk, izzadt, alkoholtól bűzlő matrózokra. Érthetetlen számomra. Bár nem tűnt hárpiának a lány, de nem becsültem alá a képességeit, és most nem a fizikai képességekre gondolok, hiszen a szilárd talaj az én javamat szolgálja. Ámbár, nem veszítettem szem elől azt a tényt, hogy elképesztően kétszínűek és furfangosak. Ki tudja, mikor hangzanak el igaz szavak a szájából. Erősen vallásos énem meggyőzően hatott rám, azt sugallta higgyek neki, ne tápláljak rosszindulatot. Ezzel egyeztetve akaratom, úgy gondoltam adhatok neki egy esélyt, amit nem érdemes eljátszani, mert különben megtudja ki az az Angelica Teach.
- Elhagyni? - vontam fel szemöldököm megdöbbenve szavainak értelmén.
- Miért tennél ilyet? Ez az otthonod! Ennél nagyobb biztonságban sehol sem lehetsz.. a világ veszélyes hely. - akaratlanul is megpróbáltam maradásra bírni.
Ostoba, ha azt hiszi, életben marad akár egy napig is idegen vizeken. Természetesen rögvest feltettem egy újabb kérdést ezzel kapcsolatban, bár semmi közöm nem volt hozzá. Egyre érdekesebb dolgok kerülnek elő, mint például elhangzott kérdése, ami inkább nevetségesnek hangzott.
- A forrás? - kezdtem magam papagájnak érezni, aki folyamatosan ismétli az elhangzottakat.
Mégis létezik?!A forrás?! Nem csak dajkamese, amivel a vének lelkét nyugtatják?! Egy remek ötlet ütött szöget a fejemben, amit nem akartam tudomására hozni egyelőre. A hátam mögül morgó hangok, halk, erőlködéstől rekedtes beszélgetések hallatszottak. A két disznó, akik mögöttem jöttek. Nem akartam, hogy Syrena elmeneküljön, hisz akkor a tervem már csak füstbe ment tervként emlegethetném.
- Pontosabban hova akarsz eljutni? - puhatolóztam tovább, és felálltam nem túl kényelmes helyemről, végig az ő szemeibe nézve.
Következő úti célunk még nem ismert, de fel kell juttatnom a hajóra, hogy kiszedjem belőle a Fiatalság Forrásának helyét. Apám érdekében. Ha ő birtokolja a forrást, talán jobb belátásra tér, és segít vele másokon. Vagy ha nem is ingyen jó pénzért.. de eddigi gonosz tetteit valamelyes ellensúlyozná az ilyesfajta "jó" cselekedet. Meg kell ragadnom a lehetőségeket, melyekkel jobb emberré tehetem.
- Bújj el! - szóltam oda a lányka, mikor megrezdült a bokor.
Addig útjukat álltam a kalózoknak, míg a lány elrejtőzött. Csípőre tett kezekkel intéztem szavaim feléjük.
- Épp itt volt az ideje, hogy megérkezzetek. Rakjátok le a ládát ide, és úgy menjetek tovább élelemért. Arra temérdek ehető gaz van. - mutattam az egyik irányba, mire szó nélkül, engedelmeskedtek az első-tiszt parancsának, azaz az én parancsomnak.
A fák és bokrok sűrűjében elveszve, ismét a lányra összpontosítottam, és vártam, hogy előjöjjön.