Fedélzet

Tárgy: Fedélzet Hétf. Május 13, 2013 2:58 am

Fedélzet

Tárgy: Re: Fedélzet Hétf. Május 13, 2013 7:31 am

Syrena & Richard Weston

Már vagy egy órája ülök csendesen a dolgozóasztalomnál, és bámulom az előttem nem messze lévő asztalon a kincsestérképet, amely egy újabb remek alkalmat ad majd, hisz újabb izgalom, kaland, és veszély vár ránk.. De valahogy most nem tudok ezen töprengeni, hisz hiába próbálom tanulmányozni, ha a gondolataim máshol járnak. Bosszút akarok, és nem is akármilyet, hanem véreset, hisz nem akárkit ölt meg az a kalóz, hanem az apámat! De hogy mégis miért vágyom bosszúra az kérdéses, hisz apám úgy bánt velem, mint egy szolgával, és semmibe vett, hisz folyton elveretett, vagy pedig a tengerbe dobatott. S ez lenne apa? Örülnöm kéne, hogy meghalt, de ehelyett még gyászolom.. Apámhoz képest én ezerszer jobb ember vagyok, hisz én a saját gyermekemmel ilyet nem művelnék!
-Kapitány!-Egy hang zavarja félbe a gondolatmenetemet, miközben az ajtón is bekopog ez a bizonyos illető.
-Tessék, csak fáradj beljebb!-Jelentem ki miközben várom, míg kinyitja az ajtót, aztán beljebb lép. Felállok az asztaltól, és enyhe meghajlással tisztelgek előtte, amit ő is szintén viszonoz.-Mi ügyben keresel, helyettesem?-Kérdezem egy mosoly kíséretében miközben kezemmel intek, hogy foglaljon helyett a velem szemben lévő széken.
-Csak mindösszesen annyit szeretem volna jelenteni, hogy az emberek horgásznak némi halat ételnek! Illetve, hogy nincs semmi probléma a hajón, de már kezd bizonytalansággal eltölteni minket, hogy a semmi közepén vagyunk..-Rázza meg fejét, miközben leül a székre, majd én is helyet foglalok, és komolyan nézek rá.
-Aggodalomra nincs ok, hisz tudod jól, hogy nem a semmiért megyünk, hanem ezért!-Fordítom felé a térképet, miközben a kincshelyére mutatok.-Ez talán nem éri meg a fáradtságot?
-De megéri, uram. Viszont, akkor is kétségeim vannak az utat illetően, hisz nem szeretnénk váratlan dolgokba ütközni.. Például Szirénekbe, hisz irgalmatlan, és nagyon veszélyes teremtmények. Tudja jól, uram, hogy bárkit képesek elcsábítani, és aztán a tengerbe csalogatni, és ott végezni az áldozattal..-Aggodalmat veszek ki tekintettéből, és némi félelmet.
-Először is kérlek ne szólíts uramnak! Csak Richard vagyok, és nem több.-Mosolyodom el, de aztán komolyabbra fordítom a szót.-Tudom jól a Szirénekről terjengő pletykákat, de eddig még eggyel sem volt szerencsénk találkozni. S amúgy sem félek tőlük, vagy netán a legénység minden tagja ily gyáva lenne?
-Nem, de hogy, uram.. vagy is akarom mondani, Richard..
Hirtelen kintről hangok szűrődnek be, s nyilván ezt annak vélhettem, hogy zsákmányt fogtak az embereim. Viszont hirtelen minden olyan fagyossá válik, s a kinti mozgások hangja is oly néma lesz, hogy szinte borzasztóan elviselhetetlen lesz a légkör. Hirtelen állok fel a helyemről, és indulok meg az ajtó felé..
-Ez egy nő..-Hallatszik fel egy remegő hang.-Egy Szirént fogtunk.. Végezünk vele! Kardot elő fiúk!-Hallom a kardok előhúzásának a hangját tisztán.
Az ajtóhoz lépve hirtelen nyitom ki azt, és gyors léptekkel sétálok a korláthoz, és onnan tekintek le a fedélzetre, ahol tényleg egy nő van a hálók közt. A lépcsőhöz megyek, majd lassan, de kimért léptekkel megyek a többiek közzé, közben hallom, hogy a helyettesem is követ engem.
-Mi folyik itt?-Hangom hangosan hallatszik fel a tömeg közt. Végig nézek az embereken, akik félnek, és szinte rettegnek-e nőtől.
-Kapitány.. Mi csak horgásztunk, de ezt a nőt fogtuk, és.. és.. ez egy Szirén!-Feleli egy tőlem nem messze álló emberem.-De mindjárt nem lesz aggodalomra ok, hisz megöljük!-Kardját a nő felé emeli, és lassan közelít hozzá, majd végül szúrásra készülve lendíti felé kardját. Hirtelen kapom elő a baloldalamról a kardot, - és még mielőtt beleszúrhatná azt a nőbe - levédem, majd egy mozdulattal lököm el kezéből a kardot, amely mellette ér földet.
-Még egy ilyen húzás bárkitől, és az repül a tengerbe! Megétettétek?! Világos voltam?-Nézek körbe a társaságon, aki nem tud megszólalni sem, csak mind bólogat.-Ezt már szerettem!-Nézek körbe.-Mindenki induljon, és végezze a saját dolgát!-Adom ki a parancsot, miközben a kardomat visszahelyezem a helyére, és a mellettem nem messze álló helyettesemre nézek-Indulj keríts valami száraz holmit, amivel megtörölheti magát, aztán pedig hoz ruhát is számára!-Mondom neki bizalmasan, és a nőre nézek, majd közelebb lépek felé.
A helyettesem nem sokkal később már mellettem is terem azokkal a holmikkal, amiket kértem. A nagyobb lepedő féleséget átveszem tőle, miközben a kezemet nyújtom a hölgynek, hogy ezzel segítsek neki felállni, közben pedig megtartom őt, aztán köré helyezzem az anyagot, amely most már mindenét eltakarja. Elveszem a helyettesemtől a ruhadarabot, miközben a nőt figyelem.-Köszönöm!-Mondom a helyettesemre pillantva, majd intek a fejemmel, hogy távozhat.
-Elnézésedet kérem az embereim viselkedéséért!-Mondom komolyan.-Néha már nem tudják, hogy hol a határ..-Jelentem ki miközben várom immáron válaszát.

// Elnézést kérek, amiért nem a legjobbik írás, de remélem azért némileg megfelel:)

Vendég

Bűzös halszag. Fojtogató kötelek. A háló szorítása a nyakamon. Csapdába estem. Szabadulni akarok, de nem megy. Úgy halásznak ki, akár egy halat, mindenféle erőfeszítés nélkül. Hallgatnom kellett volna Tamarára, nem lett volna szabad elhagynom az öblöt, és egyedül a nyílt tengerre úsznom. De most már késő bánat, elkaptak. Igaz, úgyis ezt akartam, nem? Emberek közé kerülni. Hát, most megkaptam! Keserű humorom kicsit sem boldogít, hiszen nem tudok másra gondolni, csak a félelemre. Vajon mit fognak velem tenni? Nincs is rosszabb a bizonytalannál, amikor nem tudhatjuk, hogy mi vár ránk, mert az csupán a szerencsén múlik, semmi máson.
Meglepetésemre a hajó lakói éppen annyira meg vannak ijedve, mint én, hacsak nem még jobban. Pedig nekik aztán nem volna okuk a félelemre, hiszen én a lénynek sem tudnék ártani. Persze ezt ők nem tudják. Ez talán még a hasznomra is válhat. Bár egyelőre megpróbálok valami más megoldás után nézni. Például csinálhatnám azt, hogy gyorsan lábat varázsolok magamnak, aztán elszaladok a hajó oldaláig, onnan pedig szépen beleugrom a vízbe. Ötletnek nem rossz, de kérdéses, hogy eljutnék-e odáig anélkül, hogy leszúrnának. Illetve ott van a másik opció is, hogy ismét kihalásznának. Kezdek kétségbe esni, mivel több ötletem jelen pillanatban nincsen. Hogy meneküljek el innen?
Kimért mozdulatokkal csomagolnak ki a hálóból, fegyvereiket nekem szegezve (pisztolyok és kardok egyaránt). Aranyozott uszonyom ekkor változásba kezd, és hamarosan az uszony helyén immár két formás láb díszeleg. Az emberek meghökkenve hőkölnek hátrább, s ekkor jelenti ki – avagy inkább dobja fel a következő ötletet – az első kalóz, hogy öljenek meg. A többi erőteljesen bólogat, szinte mindenki helyesel, még van aki nagy döbbenetében el is rikkantja magát a következőt mondva; szirén. Kezdem úgy érezni, hogy az emberek, akiket olyannyira meg akartam ismerni közelebbről, ostobák. Mégis van bennük valami különleges. Az érzelmek. Figyelem az arcukat és látom, hogy megannyi érzelem cikázik át rajtuk. Ez az ami miatt nem tudok rájuk haragudni még ebben a kifejezetten zavaró helyzetben sem.
Közben az ítélet megszületett; a halálomat akarják. Ezúttal már mindenki kardot ránt, csak néhány embernél marad pisztoly, gondolom, hogyha meg akarnék lógni, akkor hirtelen le tudjon puffantani az illető. Ugyan mi szirének gyorsan gyógyulunk, és ha nem a szívünket vagy a fejünket éri támadás, akkor nem halunk meg. De azért nem szeretnék kockáztatni, elvégre annyian vannak itt, hogy valamelyikük előbb-utóbb úgyis eltalálná a szívemet.
Gondolataimból az ajtó éles becsapódása zökkent ki, amint egy férfi sietősen lép ki a mögötte található szobából. Hangja határozott, ellentmondást nem tűrő, és ahogy elnézem, ezek az emberek hallgatnak rá. Tehát ő a vezetőjük. Olyasmi, mint nálunk Tamara. Kérdőre vonja az embereit, hogy mit művelnek. Mintha nem látná… Eközben én próbálom takargatni magam, na nem mintha nem láttak volna már így is mindent, de ez nálam ilyen reflexszerű dolog. Nem csak félénk, de szégyenlős is vagyok. Végtére is nem minden nap kerül szembe egy szirén ennyi férfival.
Az egyik túlbuzgó alak válaszol is a kapitány kérdésére, és reakcióidőt nem hagyva a másiknak, kardot ránt, hogy végezzen velem. Mit is mondhatnék? Nem igazán lepett meg. Félek ugyan, de nem rettegek. Mi szirének ehhez túl büszke lények vagyunk, mintsem, hogy könyörögjünk az életünkért, vagy elkezdjünk remegni, vagy bármiféle ilyen érzelmet kinyilvánítsunk. Rezzenéstelen arckifejezéssel nézek szembe a halállal, és ezzel egyidejűleg nézek farkasszemet a rám támadóval. Immáron a félelemnek semmi jelét nem mutatom, csupán dacos tekintettel pillantok a felém közeledő férfira. Gyáva alak az ilyen, aki megtámad egy védtelen teremtést.
Legnagyobb meglepetésemre pont mielőtt lecsaphatott volna rám az egyik, a másik – történetesen a vezető – azzal a lendülettel védte ki a támadását, majd adta ki a parancsot, miszerint hagyjanak engem békén. Erre aztán tényleg nem számítottam, a meglepettség ki is ül arcomra, hogy jól láthatóvá váljon mindenki számára.
- Miért mentettél meg? – kérdezem ahelyett, hogy megköszönném ezt a nemes cselekedetet. Na igen, a szirén büszkeség…
Ezalatt egy férfi érkezik, aki minden bizonnyal nekem hozott száraz holmit, mint ahogyan azt a kapitány az imént parancsba adta neki.
Vonakodva bár, de végül elfogadom a kezét, amit nyújt felém, hogy felsegítsen. Gondolom nem meglepő, hogy ilyen bizalmatlan teremtés vagyok, még annak ellenére is, hogy megmentett.
A lábaim szolgálatra készek, viszonylag hamar sikerül megállnom rajtuk. Milyen szerencse, hogy a napokban megtanultam járni, ellenkező esetben most egy hatalmasat esnék, ami nem vetne rám túl jó fényt.
Ám amikor még ő kér elnézést tőlem az emberei viselkedésért, nem tudom megállni a késztetést, hogy megköszönjem neki az előbbi cselekedetét. Bár nehezemre esik, mert nem szokásom köszönetet mondani, mégis kinyögöm a következő szavakat.
- Köszönöm – hangom nem valami erőteljes, sőt… igencsak nyögvenyelősen megy a hálálkodás, de úgy tartják, hogy a szándék a fontos, nemde?

Tárgy: Re: Fedélzet Szer. Május 15, 2013 2:07 am

Syrena & Richard Weston

Gondolataim nem itt, hanem valahol teljesen máshol járnak, s ez aggasztónak bizonyul, hisz most jelen pillanatban koncentrálnom kéne az eseményekre, és a tőlem nem igen messze álló nőre, de ez most e pillanatban nem megy számomra. Egy lépést hátrébb lépek, mert látom, hogy tökéletesen meg bír állni a két lábán, ezért semmi értelme sincs már oly annyira közel állnom hozzá. Kérdésére eddig még nem feleltem, hisz valahogy nem tudok rá magyarázatot adni. Még egy józan szerű gondolkozásra sincs erőm, nem hogy egy válasz adásra..
Az életem eddigi része keserűségről szólt, amit ugyan sohasem említettem senkinek sem, de ennek ellenére mindig is ott volt velem, hisz a múltam része, és ezt nem tudom, csak úgy elfeledni. Apám haláláért akarok bosszút állni, ami eleve egy óriási hülyeség a részemről, hisz ahogy ő bánt velem az nem egy apára vall, de mégis úgy érzem, hogy meg kell tennem. Két indok mellett állok, és emiatt két részre szakadok teljességgel. A nyomosabb indok, ami apám ellenszól azaz, hogy úgy bánt velem, mint egy rabszolgával.. Hülyére vett, ugráltatott, és minden egyes kényes kívánságát teljesítenem kellett, amit ő kigondolt. Megveretett, vagy éppenséggel a tengerbe dobatott, s ez még csak összesen az a tette, amit a kapzsisági vágya hozott elő benne. S még nem is említettem ezek mellé azt, amit kiskoromtól kezdve kellett átélnem.. Mindösszesen csak 8 éves voltam, amikor apám azzal az őrültséggel állt elő, hogy egy kovácsmester mellé szegődtet, hogy tanuljam ki ezt a szakmát, s amikor végre hazamentem, hogy pihenjek, csak annyit kaptam minden egyes alkalommal, hogy egy szép kis zárkába csukatott lent a pincében. A másik indok, amely egy merő baromság azaz, hogy ezek ellenére az apám volt, s tán érdemel annyit, hogy a gyilkosa halott legyen. Bár hálát kéne mondanom annak a kalózkapitánynak, mert megszabadított egy olyan embertől, aki csak saját magával törődik, és senki mással, de mégis valami arra késztet, hogy a halálát kívánjam.
Hirtelen rázom meg fejem, s eszmélek fel a nő szavára; "Köszönöm." Mégis mit köszön meg nekem? Azt, hogy az embereim kihorgászták a vízből, s ezzel megzavarták őt? Vagy netán azt, hogy majdnem megölték? Őszintén bevallva semmi értelme nincs annak, hogy köszönetet nyilvánít, de értékelem tőle.. Úgy halottam, hogy a sziréneknek nem erőssége az érzelem, csak is a gonosz oldaluk az, amelyet megmutatnak, de most úgy látszik, hogy tévedtek, hisz ő mégsem olyan, vagy pedig csak egy trükköt ad elő számomra, hogy így csalogasson végül a víz mélyére.. Akarok neki hinni, és akarok benne bízni, de nem tudok. Túl megsebzett vagyok ahhoz, hogy bárkiben is bízzak, és túl sok olyan pletykát halottam már fajáról, amely megcáfolja azt, hogy bízni lehessen benne. Miért lenne kivétel, mint a többi társa? Mivel lehetne ő különb tőlük? Ő is egy Szirén a sok közül.. Én nem félek tőle, de az embereim rettegnek, és ezt teljességgel megértem, hisz nem a kedvesség az erőssége, de hátha tévedek, és mégis jó.. Ezt akarom hinni!
-Értékelem a szavát, de őszintén semmit sem kell megköszönnie nekem, hisz semmi olyat nem tettem, amivel ez kiérdemelhető lenne.-Mondom egyszerűséggel, miközben figyelem őt.-A kérdésére pedig csak annyit tudok felelni, hogy ez volt a kötelességem. Egyrészt védtelen velünk szemben, másrészt pedig nincs indokom maga ellen, ami azt jelenti, hogy semmi értelme sincs annak, hogy meghaljon. Remélem ezt ön is így látja!-Nézek szemébe komolyan, majd bal kezemmel a kabin felé intek, miközben a másik kezemet nyújtom felé, amiben a ruha van.-Tessék vegye el ez az öné, aztán öltözzön fel a kabinban nyugodtan. Senki sem fogja megzavarni erről gondoskodom! S míg ezt az egészet elvégzi addig itt megvárom önt.-Mondom bizalmasan, s miután elveszi tőlem a ruhát enyhén meghajolok előtte.-Engedelmével.-Ezzel hátat fordítva neki a hajó oldalához sétálok, és a korlátra helyezem a kezeimet, hogy ezáltal megtámaszkodjak, majd a tengert kezdem el figyelni, miközben arra várok, hogy a nő tegye a dolgát.

Vendég

Szavai még inkább megdöbbentek, mint az előbbi tettei. Nincs értelme köszönetet nyilvánítanom? Nem igazán értem, hogy ezzel mire céloz, hiszen egy szirén vagyok, ezt jól tudja. És ez a tény pontosan elegendő ahhoz, hogy megöljenek. Legalábbis a legtöbb kalóznak ennyi indok is elég lenne. Köztudott, hogy amit az ember nem ismer, pláne hogyha ettől a bizonyos ismeretlen dologtól még retteg is, akkor azt kérdés nélkül elpusztítja. És nekünk sziréneknek kétlem, hogy olyan jó hírünk lenne az emberek körében. Szívesen mondanám azt, hogy akkor ez esetben nem ismeri a többi kalóz természetét, pontosabban mondva, hogy azok mit tennének velem, de hát az imént lehetett szemtanúja annak, hogy az emberei majdnem legyilkoltak. Egyszóval nem mindenkinek magától értetődő az, amit ő gondol. Mármint azzal kapcsolatosan, hogy ok nélkül értelmetlen lenne a halálomat kívánni. Ez igaz, és tényleg nem adtam rá okot, de mint már említettem… a puszta létezésem is éppen elegendő ok a többségnek.
- Igaz – értek vele egyet. Értelemszerűen, ha bántani akarnám őket, akkor az már rég megtörtént volna. Ezt mindenesetre azért nem említem meg neki, nehogy félreértse, de akkor is ez az igazság. Nem vagyok én annyira védtelen, mint amilyennek látszom. Én is tudok kegyetlen lenni, csak éppen nem akarok. Ez a különbség köztem és a nővéreim közt. Nekem nem okoz örömet mások szenvedése, sőt, éppen ellenkezőleg. Sokkal inkább szomorú és bánatos leszek, ha valakit szenvedni látok, noha ez egyáltalán nem a megszokott viselkedésforma egy sziréntől.
- Nem akarok senkit bántani – teszem még hozzá, bár van egy olyan sanda gyanúm, hogy a másik úgysem fog hinni nekem. Logikusan nézve ez akár lehetne egy trükk is. Ellenkező esetben most én sem hinnék magamnak, tehát abszolúte megértem az ő álláspontját is. Igaz, hogy ezt egy szóval sem említette nekem, de ez amolyan magától értetődő dolog, hogy nem bízik benne. Miért is tenné? Én sem bízom ő benne, tehát kvittek vagyunk.
Elveszem tőle a ruhaneműt, amit felém nyújt, majd közelebbről is szemügyre veszem. Számomra ez újdonságnak számít, és így első ránézésre nem is nagyon tudnám megmondani, hogy hogyan kell felvenni. A másik nagy kérdés, ami megfogalmazódik bennem, hogy miért ad ruhát? Az lenne a legbölcsebb döntés, ha szépen visszadobna a tengerbe, és nem mellesleg ez a felállás számomra is hasznosabb volna, hiszen miért is akarnék olyasvalakikkel együtt utazgatni, akik az imént még a halálomat kívánták?
Gondolkodni kezdek, hogy mitévő legyek az üggyel kapcsolatban. Bár a másik ezt nem tudhatja, de nekem feltett szándékom volt eljönni az öbölből, ahonnan származom. És mit ad isten… most felkínálkozott egy remek alkalom, hogy mindez megvalósulhasson. Ezzel a hajóval eljuthatnék bárhová, feltéve, hogy ezek az emberek megtűrnek maguk mellett. Ami valljuk be, nem túl valószínű. Némi hezitálás után úgy döntök, hogy egyelőre megpróbálkozom magamra húzni a ruhát, és majd később döntöm el, hogy velük tartsak-e avagy inkább ugorjak vissza a tengerbe. Esetleg majd megvitatom a kapitánnyal, akinek még a nevét ugyan nem tudom, de jelen pillanatban még így is ő tűnik a legbarátságosabbnak.
Elvonulok hát az újdonsült ruhám társaságában abba a bizonyos kabinba, hogy átöltözhessek. Nos, ez a folyamat beletelik némi időbe, mire rájövök, hogy mi hova való, és még így sem vagyok biztos a végeredményben, de azért megkockáztatom, hogy ki tudja hányadik próbálkozás után talán már sikerült normális helyre felhúznom azt a ruhát.
Félénken nyitom ki a kabin ajtaját, majd lépek ki rajta. Először is körbenézek a hajón, hogy nem akarnak-e hirtelen rám támadni a matrózok. Szerencsére csak néhány kalóz tartózkodik a közelben, akik bár támadni nem támadnak, de igencsak csúnya pillantásokat lövellnek felém. Amint elhaladok előttük, összesúgnak a hátam mögött. Nem értik, hogy miért vagyok a hajón, és hogy miért kaptam még ruhát is. Ami azt illeti, ezt a választ egyelőre én sem nagyon tudnám megválaszolni, ha kérdeznék.
Csendben lépek oda a férfi mellé, majd én is a tengert kezdem el kémlelni. Talán itt az idő, hogy lelépjek… Persze ez esetben felesleges volt annyit szenvednem ezzel a ruhával.
- Syrena vagyok – töröm meg a csendet. Ritka alkalmak egyike, amikor megosztom a nevem valakivel, de mivel én is kíváncsi vagyok rá, hogy kit tisztelhetek a másik személyében, így aztán ez a megszokott eljárás, hogy előbb én mutatkozok be.
- Maradhatok még néhány napot a hajón? – bátorkodom megkérdezni a következőt. Szívesen utánajárnék még annak is, hogy mi az úti cél, stb, de mindent csak szépen sorjában. Nem szabad elhamarkodni semmit.

Tárgy: Re: Fedélzet Csüt. Május 16, 2013 5:50 am

Syrena & Richard Weston

A tengert figyelem, miközben teljesen a gondolataimba merülök, s ezáltal megfeledkezem a körülöttem lévő dolgokról, és eseményekről. Alapvetőleges tény, hogy az lett volna a legésszerűbb, sőt leghelyesebb tett, ha visszadobatom őt a tengerbe, s ezáltal legalább szabad lenne, míg az embereim nyugodtabbak lehetnének, s nem kéne már félniük e nőtől. Érzem, hogy feszült a légkör, s ezt nem is lehet csodálni, hisz az embereim nincsenek oda az ötletemért, miszerint a nő maradjon a hajón. Viszont, ha akarják, ha nem bele kell nyugodniuk ebbe az egészbe, mert jól tudják, hogy az én szavammal nem lehet ellenkezni, hisz én vagyok a kapitány, és nem más, s éppen emiatt tisztábban vannak azzal, hogy az én szavam, sőt parancsom szent. S ha a számításom jól beigazolódik, akkor majd rájönnek ők is arra, hogy nem érdemes félniük, hisz a nő csak a hasznunkra válhat, legalább is számomra biztosan. Rég akadt már olyan társaságom, akivel csak úgy beszélgethettek minden elvárás nélkül, s női társaság meg amúgy sem igen fordul meg a hajón oly sűrűn, szóval ideje kihasználni az alkalmat, s egy remek beszélgetést kivitelezni, ha már egy kis ideig minden bizonnyal itt tartózkodik ezen a hajón. Őszintén szólva a sok férfi közt egy nő; Szirén, nem éppen a legjobb társaság, hisz jelen esetben lehetetlen lenne eldönteni, hogy melyik fél érzi magát kényelmetlenebbül. Embereim félnek, s rettegnek, míg a nőn némi kis csekély szégyenlősséget, és bátortalanságot lehetett felfedezni, s emellett még éreztem a nőn aztat, hogy fél, ami nem csoda, hisz a legénység minden tagja szívesen venné el életét, hogy végre megnyugodhasson, de én felettébb érdekes módon nem engedem, s épp ezért kell megtűrniük. Tényszerű dolog, hogy szirén, és ez számunkra igen csak veszélyes, ami azt jelenti, hogy ez akár egy trükk is lehet; egy csel. De mi oka lenne arra, hogy egy színjátékot játsszon el? S ha oly gonosz, s életünket akarja, akkor eddig miért nem vette el, és ölt meg végleg minket? Miért húzná az időt csak úgy a semmiért? Sok megválaszolatlan kérdés, amelyeknek egy cseppnyi hasznuk sincs, de mégis úgy érzem, hogy érdemes végig gondolni minden eshetőséget, és felkészülni a lehető legrosszabbra, ami történhet. Valami van a nőben, valami emberi, ami arra késztet, hogy higgyek abban, hogy ő jó, és nem fog minket bántani. De holmi megérzésre, hogy hivatkozhatok? S miért kelt bennem bizalmat a jelenléte? S ha ez csak az ő részéről egy remek előadás, és végül csalódom? Mi lesz, akkor ha tévedek, s az embereimnek van igaza? Megrázom fejem, miközben kezeim a fakorláton megfeszülnek, s végül körbe tekintek a Pallaran fedélzetén, bár apám adta e nevet a hajónak, mégis olyan, mintha én neveztem volna el. Embereimen nézek végig, akik kérdő tekintettel néznek rám, és komoly arcot vágnak, s végezetül újra a tengerre téved tekintetem. A víz látványa nyugodtsággal tölt el, s a szél is megfelel ahhoz, hogy minél gyorsabban érjünk oda a kiszemelt célállomáshoz, bár még messze van, de pár nap leforgása alatt, csak eljutunk oda..
Minden eddigi gondolatmenet a nővel kapcsolatosan megszűnik, s helyét egy olyan eseményekkel teli gondolat folyamat váltja fel, amely teljesen lekorlátoz. A külvilág is megszűnik körülöttem, és számomra jelen pillanatban mindösszesen csak a múltam létezik, amely égetően tör elő, s ezzel okoz bennem teljes zűrzavart. Fájdalom keletkezik belül, s mellkasom összeszorul, nehézkessé válik a levegővétel, és erősen kell kapaszkodnom hirtelen, mert ha nem tenném, akkor akaratlanul a fedélzet fa alapjára esnék. Mély levegőt veszek, majd kifújom azt, s próbálom elérni, hogy megnyugodjak, de sikertelen a próbálkozás. A régi emlék képeket úgy látom magam előtt, mintha csak most élném át őket, s eddig még csak meg nem történtek volna. A mellém lépő helyettesem zavarja meg a gondolkozásomat, és fejemet felé fordítva hálás tekintettel nézek rá emiatt, miközben minden eddig történt dolog megszűnik, amit átéltem.
-Elnézését kérem, kapitány, amiért megzavarom, de lenne egy dolog, amelyet tisztáznunk kellene.-Hangja hangosan csendül fel - legalább is én számomra - , pedig viszonylag halkan, és bizalmasan beszél hozzám.-Mit tervez kezdeni ezzel a nővel? Esetleg valami célt szolgál, uram?
-Te sosem zavarsz meg engem. Öröm számomra, hogy gondot fordítasz rám a sok feladatod mellett. Mostanában eléggé sok feladatot bízok rád, remélem nem okoz gondot ez számodra.-Szólalok meg elmerengve.-A nő mondhatni egy cél miatt van a hajón.
-Én mindig ráérek, s e csekély kis feladatok számomra nem megterhelőek!-Kezd bele mosolyogva mondandójába, majd végül komollyá válik.-Milyen cél miatt?-Habozás nélkül kérdezi meg.-Esetleg a könnye kell, vagy a csókja lenne vonzó?
-Nem azokért. Hisz nem hiszek az ilyen fajta legendákban, amelyek akár csak kitalációk is lehetnek!
-Pedig tudja, uram, hogy ez nem mende-monda, hanem valós dolog, amely értékes. Csókjuk az illetőnek halhatatlanságot nyújt, míg könnyük is igen hasznos! Nem hiszem, hogy mindez csak puszta képzelgés szüleménye lenne.
-Pedig szerintem az.-A tengerre fordítom tekintetemet, miközben folytatom a beszédemet.-Ha meg igaz is e történet, akkor szerinted engem érdekel a halhatatlanság? Én csak bosszúra vágyom, és végtelen szabadságra, amely csalogatóbb, mint bármely más érték e földön! Engem nem érdekel a könnycseppje, hisz nem akarom sírva látni. Nem érdekel csókja sem, mert nem érzek iránta semmit. Csupán, csak egy kis társaságra vágyom, elhiszed?-Nézek rá immáron kérdően.-S a legnagyobb kincs e földön számomra a szabadság!-Teszem még hozzá viszonylag halkabban.
-Akkor e nő mi célt szolgál a Pallaran fedélzetén?
-Csak társaságot nyújt addig ameddig maradni szeretne. Mást nem tervezek ezen kívül vele kapcsolatban. Vagy esetleg gond lenne ez a húzás tőlem?
-Nem hiszem, de tudja jól, hogy az embereknek nem nagyon tetszik a nő jelenléte, viszont egyetértenek magával, és bíznak önben.
-Ezt örömmel hallom, s aggodalomra nincs ok elhihetted. Ha lenne, akkor arról mindenki tudna.
-Én bízom önben, mint ahogy mindenki más is, uram.-Szava határozottan csendül fel.-Most viszont, ha megbocsát elvégezném a rám eső feladat részét.
-Csak menjen nyugodtan.-Felelem szavaira. S miután meghajol előttem, majd végül távozik, azután ismét a tengerre téved a tekintettem.
Szemügyre veszem a látványt, amelyben ugyan minden naposan részem van, de most különösebben csodálom a vizet, mint máskor. Örömmel tölt el a tenger látványa, a hajón való tartózkodás.. Ez a hivatásom!
A nő neve hallatán térek észhez, s tekintek rá egy pillanat erejéig, majd ismét a tengert kémlelem. Szóval megérkezett mellém, és én még észre sem vettem..
-Én pedig Richard Weston.-Mondom miközben ránézek, és próbálok rájönni arra, hogy vajon mire gondolhat. Kérdését meghallva rögvest válaszolok, s még gondolkoznom sem kellett rajta.-Szívesen látom önt a hajómon, hölgyem. Semmi akadálya annak, hogy maradjon, sőt addig marad, ameddig csak szeretne. Érezze magát otthon, kérem.-Mondom, s közben lazítok azon, ahogy a korlátot fogom.-Szeretném, ha a társaságom lenne ebben a pár napban. Persze csak akkor, ha nem veszi tolakodásnak.-Jegyzem meg, miközben a jobb kezemmel végig simítok a korláton, s érzem a sima fafelületet, amely nyugodtsággal tölt el..

» Fedélzet
» Fedélzet
» Fedélzet
» Fedélzet
» Fedélzet

Fedélzet

Fedélzet

Similar topics

Similar topics