Már jó néhány napja annak, hogy leendő menyasszonyom - vagy nem is tudom minek gondoljam - váratlanul betoppant a kastélyomba. Azóta volt elég időm, hogy elgondolkodjak a dolgon, mindazon amiket nekem mondott. Aznap egész éjjel nem aludtam, s végül pennát ragadtam, hogy ostobaságomnak engedve levelet írjak az édesapjának. Hosszan törtem a fejemet rajta, vajon, hogyan kezdjek bele. Eleinte azon tűnődtem, elutasítom nyíltan a frigyet. Ám arra jutottam, talán még térhet a lány is jobb belátásra - bár magam sem hittem ebben, arról nem is beszélve, hogy a hátam közepére sem kívántam a vele kötendő házasságot - s ezért... Istenem, milyen bolondul... és oktalanul... magam kezdtem ócsárolni benne...

Kedves Lord Pierce!

Azért ragadtam tollat, s fogtam levelembe, mely önhöz szól, mert félek, előző irományom valamerre elkallódhatott. Tanulva az esetből, innentől kezdve csak saját futárral kézbesítek, mint jelen esetben is.
Ezennel, e levélben tudatni szeretném önnel, hogy leánya abbéli okból tett nálam látogatást, mert én hívtam magamhoz. Tudom, becsületemen foltot hagyván ezzel, de bocsásson meg nekem, gyenge jellem volnék, ha az ön lánya szépségéről van szó, s minél hamarabb szerettem volna élvezni társaságát. Ha csak egy kis időre is.
Igazán büszke lehet Miss Nedrára, hisz személyében egy erős, kifogásolhatatlan jellemet ismertem meg. Valaha nagyszerű feleség válik majd belőle.
De nem e volna önzőség mindannyiónk részéről, ha ezt a jellemet megtörnénk,s kalickába zárnánk egy nem kívánt friggyel? Ne értsen félre,számomra nem is létezhetne megfelelőbb menyasszony. De családaink évtizedes barátsága kiállná e a próbát, ha lánya szomorúságát látná, mert férje folyvást úton van? Talán nem engem kéne kitüntetnie figyelmével, drága uram, hisz nem tudom, hogyan tehetnék boldoggá egy ily különleges teremtést.
Ezért kérem, gondolja át újból e frigyet. S bárén másra sem vágynék, mint erre, de úgy vélem, az ön lányának is kijár a boldogság, és a szerelem.Hisz ahogyan édesanyám is mondta; enélkül nem lehet élni.

Remélem nem értette félre szándékaimat, s nem írtam semmit,mellyel megbántottam volna. Kérem adja át üdvözletem elbűvölő családjának, atyám nevében is!

A legmélyebb tisztelettel:

Brandon Brightmore


A levél elindult a lovassal, én pedig vártam a választ,de nem történt meg. Csak remélni tudtam, hogy nem ártottam a dologgal, bár fontosabbnak tartottam,hogy Miss Pierce hírnevén ne essen csorba.
Ezen a szép, napsütéses napon is éppen ezen jár az agyam, miközben sétálok a kastély melletti tó árnyas fűzfái alatt. Talán ennyi is volt, és a jegyesség felbontatott. Bár arról már régen kaptam volna hírt,ezzel szemben csak az a pletyka kezdett terjengeni, hogy én miféle elviselhetetlen és rosszindulatú, önző ember is vagyok... csak tudnám mivel érdemeltem ezt ki.

* Már napok teltek el azóta, hogy berontottam a Brightmore birtokra. Milyen gyorsan megy az idő, nem is hinné az ember. Csak azaz egy probléma van, ismételten a kocsiban ülök, és ismételten a Brightmore birtok felé tartok. Micsoda véletlen, hogy oda, ahova megfogadtam, hogy többet nem megyek vissza, valamiért mégis vissza kell térnem.  Az ott történtek fényében, azonban most máshogy viszonyulok utazásomhoz, mint azt legutóbb tettem.  Aznap mikor ott voltam, és éppen már a távozást terveztem nem reagáltam semmire, csak szépen csöndben hallgattam, ahogy Brandon befejezi a hozzáfűzni valóit, és mikor elhagytam a szobát, éles csattanó hang ütötte meg fülemet. Nem más volt az, mint a férfi kiadott dühe, amit szegény ártatlan ajtón vezetett le, de ezzel sem foglalkoztam. Aztán kilépvén az épületből, a rózsa, és a mellé a váza, amivel az uraság majdnem eltalált… Hát igen, megfordult a fejemben, hogy így akar eltüntetni a képből, hogy vázákat dobál rám, de nem néztem vissza. Nem én.  Csak szépen fent tartott fejjel, sétáltam tovább, mintha mi sem történt volna, miközben a komornyikom már majdnem fogta a fejét. De nem, én most igazából nem emiatt teszem meg ismét ezt a hatalmas utat. Jóbban izgat a levél, amit apámnak küldött. Még jó, hogy nem volt otthon…meg is ölt volna, ha ez a kezébe kerül. De legalább ma nem jött velem senki! Érzem, ahogy a kocsi lassít, és végül megáll. A kocsis leszáll, és kezét nyújtva kisegít a kocsiból. Veszek egy mély levegőt, és körülnézek. Itt semmi nem változott, még mindig gyönyörű ez a hely, és van benne valami, ami arra készteti az embert, hogy idejöjjön. Mondjuk az biztos nem a ház-ura…  A komornyik lép ki a kastély ajtaján, és odajön hozzám.  Meg sem várom míg, köszönt, rögtön szavába vágok! *
- Hol van?- *Kérdem tőle, majd felnézek az ablakra, hogy megbizonyosodjak róla, hogy most nem-e fog megdobálni esetleg szegfűvel, csak a változatosság kedvéért. Tudniillik, az a kedvenc virágom, de ő ezt honnan is tudhatná? *
- Kisasszony, a Hattyúk Tavánál van. - *Mutatja, hogy hol, és én azonnal oda sietek. Valószínűleg most sem vár rám, de ez nem is lényeges. *
- Mégis mi ez? Meg akar öletni? - *Jegyzem meg, de ő még nem is tudja, hogy a jó szándékával majdnem milyen bajba kevert.*

Még mindig gondolataimba merülök, és csodálom a gyönyörű tavat, s a rajta úszkáló, békés fekete hattyú párt, melyek egészen addig kiúsznak, ahol én állok.Mintha tudnák, hogy én vagyok az uruk, és ennek a birtoknak a tulajdonosa. Megmosolygom a világ apró szépségeit, a kicsiny csodákat, melyek észrevétlenül lopják be magukat mindennapjainkba, s még a szomorkás szívet is megmelengetik, amikor...
- Te jó ég, Miss Pierce, maga mit keres itt?
Azt hittem soha többé nem látom a birtokomon, erre...
Végig nézek rajta. Nagyon csinos. Ám messze a kastély, és nem látok most mellette kocsit.
- Csak nem gyalog jött?
Aztán a kezére pillantok, amiben egy papírost lenget. Rajta a Brightmore-ok pecsétjével. És az én kézírásommal.
- Az az én levelem? - döbbenek meg.- Hiszen nem magának küldtem!
Nagyszerű. Jót akartam ennek a hárpiának azok után is amit velem tett, erre ismét ide jött, hogy kivégezzen. Komolyan mondom, nem értem a nőket. Főképpen ezt az egyet, aki éppen itt áll előttem, és akit éppen nekem szántak.

*Gyönyörű a környezet az egyszer már biztos, de akkor sem hagyhatom szó nélkül a dolgot. Meg kell tudnia neki, hogy, mik azok a dolgok, amikről mindenki tudhat, és mik azok amiről jobb ha nem beszél senkinek sem. Persze, ez most egyértelműen az én saram, ha kiderülnek a dolgok, hogy itt voltam, valószínűleg neki alapjáraton nem lesz belőle gondja, azonban ha felad, akkor én is bemártom őt. Olyan másnak tűnik ma, mint tegnap. Mondjuk, lehet, azért érzem így, mert nincs a közelébe váza… Látni, hogy nem számított rám, mondjuk ez nem csoda, örül, ha nem kell látnia. *
- Beszélnem kell önnel! Ezért jöttem. - * Nézek végig rajta, komoly tekintettel. Most nem áll szándékomban kiabálni, vagy vádaskodni, de aztán kitudja, miket hoz majd ki belőlem a reakciója. *
- Igen, gyalog! Ebben mi olyan érdekes? - *Szerintem komolyan azt képzelte, hogy nem szoktam gyalogolni. Oké azt azért nem vállalnám be senki uráért sem, hogy elsétálok otthonról a Brightmore birtokra, de ez igazán nem oly nagy táv, melyet egy hölgy ne tudna megtenni.  Észreveszi kezemben tartott levelét, amelyet ő küldött apámnak. *
- Igen, az öné melyet apámnak küldött, és amelyet apám nem fog megkapni… Tudja, ő most jelenleg messze van. Ötödik napja már, hogy elment hajóval, és egy darabig nem is fog még visszajönni. Munkaügy, legalábbis én ezt tudom. Nem tudja, hogy itt voltam! S, ha megtudja, azt hiszem, elérem célom, és tényleg meghalok, mint, hogy el tudna venni. Tilalom ellenére jöttem önhöz párnapja… Így ez nem derülhet ki! –
* Lesütöm szemem, mert ez majdnem olyan mintha nyíltan szívességét kérnék, tőle, amit büszkeségem nem hagyna. *
- Azért köszönöm! De ettől még nem megyek magához- *Nyögöm ki elég nehezen az elejét, de mondatom végét, már teljes határozottsággal jegyzem meg! -*

Beszélnie kell velem! Remek. De csak én veszem észre azt, hogy mintha más volna a stílusa, mint legutóbb? Na jó... nincs okom otrombának lenni vele, ha ő is úgy viselkedik velem, ahogyan azt egy ifjú hölgytől elvárják. A minimális tiszteletre én is tisztelettel adózom.
- Gondoltam, hogy nem azért jött, mert annyira látni kívánt. - jegyzem meg. Nincs szavaimban semmi epés, vagy keserű,mindössze nyílt vagyok, és őszinte, mint mindig.
- Semmi. - fordulok a tó felé, és tovább gyönyörködöm benne. Aztán szavai ismét visszahoznak a valóságba. Felé fordulok, és miközben elkezdi mondandóját,meglepően normális hangnemben, lehetőségem adódik kissé megfigyelni. Észre sem vettem eddig, hogy milyen meglepően szép szemei vannak. Vagy, hogy mily lágyan omlanak fürtjei meztelen vállaira. Ez a ruha is kifejezetten előnyös számára. El kell ismernem, tényleg elég csinos lány. Habár ezt eleddig észre sem vettem. Talán dühöm és büszkeségem akadályozott meg abban, hogy felfigyeljek a fiatal lány csodáira.
Magamhoz térek révületemből, s ráébredek, talán nemártana valamit válaszolnom azokra, amiket mondott. De miket is?
- Bocsásson meg... hogy elutazott? -fogom fel végre a mondatokat. Csak tudnám mi ütött belém! Bizonyára a meleg.
-Értem. - bólintok végül. - Ne haragudjon, ártani nem akartam önnek. Ha olvasta a levelet bizonyára maga is látja ezt.
Visszafordulok a tó felé,és felsóhajtok.
- Mint ahogyan azt is, hogy megírtam édesapjának, ellenezném a frigyet. Válogatnom kellett a szavak között, de azt hittem siker koronázta morfondírozásom. Nos... - pillantok ismét rá.
- Mondja hát Miss Pierce, akkor miképpen cselekedjek? Üljek lóhátra, s keressem fel magam az édesapját, hogy elmondjam neki, nem akarom elvenni? Mondja meg, mit tegyek.

* Tán belefáradtam…? Nem, én nem adhatom fel. Ha látja, hogy kedves vagyok, még a végén megkedvel, és majd nem tudom lerázni… Nem szabad, hogy magam mellé melengessem. A szemem előtt lebeg a cél, cél ami valójában a szabadság. Bezzeg, ha férfinek születtem volna, nem kéne házasodnom, főleg nem egy idegennel. Idegennel, aki paranoiás, és csak a pénzét félti. Most kéne, tudatosítanom vele, hogy mi is a helyzet. *
- Hát nagyon jól gondolta! - *Forgatom szemeimet. Talán, kicsit durva vagyok, de úgy vélem, ezzel már ő is tisztában van.  Nem is durva a legjobb szó rám, hiszen őszinteségem szinte már szembeköpi… „Semmi.” Vajon mit gondolhatott? Már megint… Nem tudom, mióta érdekel ily módon mások véleménye, mégis az elmúlt időben állandóan zargat, az a bizonyos belsőhang. Természetemtől ugyan nem tér el a kíváncsiság, de eme ostoba kérdések, már-már az idegeimre mennek. Meg hát, be kell, valljam, nagyjából úgyis tudom mit gondolhatott, és mire akart utalni kedves vőlegényem ezzel a kérdésével. Már fel sem veszem, ilyen apróság nem tud bántani, illetve engem sem kell félteni. Aki nem figyel rá jobban, az észre se veszi, hogy tudja figyelni az embereket. Itt állok előtte, és érzem, hogy figyel. Lehet, hogy most éppen azt vette a fejébe, hogy a pénze helyett inkább a házára pályázok?  Minő ostobaság, hiszen se a pénzére, se a házára, se ő rá nincs szükségem. *
- Jól hallotta, elutazott! - *Nem értem, mit nem értett meg ezen az egyszerű tényen. Vagy tán meglepődőt, hiszen nem hallhatta a hírt? *
- Pontosan jól tudom, hogy mit akart ezzel a levéllel. - *Jegyzem meg kivételesen, semleges hangnemben.  Bármennyire is furán hangzik, nem tudok válaszolni a feltett kérdésére. Nem azért mert olyat kérdezett, amit ne tudnék felfogni, hanem mert magam sem tudom, hogy is lenne a legjobb megoldás. Ha azt teszi, amit mond azzal nem ér el semmit, csak haragra gerjeszti édesapámat. Mégis hogy ehetne ebből az egészből jól kimászni? *
- Fogalmam sincs...