- Nem hagyhatsz el csak így minket! – visított Tamara dühösen a képembe. Fájt így látnom őt, illetve fájt, hogy ilyen döntés elé kellett állítanom. És nem csak őt, hanem magamat is. Elhatároztam, hogy elhagyom a sziréneket, és új életet kezdek. A szárazföldön. Néhány hónap telt csak el azóta, hogy azok a kalózok elfogtak, kínoztak, sőt, mi több… a könnyemet vették. Igaz, hogy végül sikeresen megszöktem, de épphogy csak túléltem azt a megpróbáltatást, amin keresztül kellett mennem. Ám a nagy kérdés, hogy mindezek ellenére akkor most miért vágyom mégis annyira közéjük? Az emberek közé? Az lenne a normális, ha elkerülném a hajókat is messziről nagy ívben. Igen, ezt kéne tennem, de mégse vagyok rá képes. Hajt a vérem. Látni akarom a világot. Érezni akarok. Igen, az érzések... talán ez az, ami a leginkább motivál. És ki más taníthatna meg rá, ha nem az emberek? Pedig az emberek veszélyesek, én mondom! Persze ki vagyok én, hogy ítélkezzek felettük? Hisz lássuk be, én csupán egy tengeri lény vagyok, semmi más. Egy csodálatos, de annál halálosabb lény. Ez minden. Ha úgy vesszük még nagyon emberszámba sem lehetne venni. Nem is vesznek. De engem még ez sem tántorít el a célomtól, hogy megismerjem a nagyvilágot. Kerül, amibe kerül. Ha kell, itt hagyom az otthonomat, az öblöt, a nővéreimet, mindent. Sose voltam még ilyen elszánt, mint abban a szent pillanatban, mikor is elhatároztam, hogy elhagyom a szülőföldemet. Ugyan fogalmam sem volt, hogy merre tovább, illetve hogy hogyan fogok bárhova is eljutni, de úgy igazán nem is érdekelt. Csak a cél lebegett a szemem előtt, semmi más.
- Csak figyelj – válaszoltam dacosan, és hátat fordítottam neki, majd a part felé vettem az irányt. Most már senki sem állíthat meg.
- Ostoba vagy, ha azt hiszed, hogy nélkülünk túl fogod élni a holnapot. Odakint a nagyvilágban védtelen leszel, nem lesz ki megmentsen – fenyegetőzött. Az egyedüli probléma, hogy teljes mértékben igaza volt, csakhogy még mindig nem érdekelt. Lehet, hogy most követem el életem legnagyobb hibáját?
- Ég veled, Tamara – búcsúztam el tőle. A hangom semleges volt, de ahogy távolodtam a nővéremtől, egyre kezdett eluralkodni rajtam a szomorúság. Nagyon fognak hiányozni, és nem tudom, hogy mi fog várni az ismeretlen világban. Az is lehet, hogy soha többé nem térhetek majd haza. Így is megéri? – kérdeztem magamtól. Ám válasz aligha érkezett, elvégre, ha én nem tudom magamnak megválaszolni ezt a kérdést, akkor ki tudja? Az egyedüli, amit biztosra vehetek, hogy nem szabad feladnom. A többi pedig maradjon a jövő zenéje.