Lakatlan szigetek

Órák telhettek el, mire magamhoz tértem, még mindig a deszkán feküdve, de már nem ringatózva a tengeren. Egy lakatlan szigeten kötöttem ki, s reménykedtem ez nem az a sziget amiről már oly sokat hallottam. Nem volt kedvem kannibálokkal találkozni.
Lekászálódtam a deszkáról, és a száraz homokos parton elterülve, percekig lehunyt szemekkel próbáltam összeszedni magam. Lassan felülök, s a a tengerre meredek. A távolban füst száll fel, valószínű az engem szállító hajó maradványaiból.
-Mocskos, rumvedelő kalózok!-üvöltöm el magam, mintha ez bármin változtatna. Ázott ruháimon a homok megtapadt, így mikor felálltam, megpróbáltam tisztábbá varázsolni azt.
-Az az ostoba Jack. Miért nem tudja magánál tartani a Gyöngyöt?-érdeklődöm, persze választ alig ha kaphatok bárkitől.
-Meg persze apám, a tartsd magad távol attól a fiútól? Hová tartsam magam tőle távol? Mintha ő akart volna a hajóval együtt felrobbantani. Most már aztán tényleg távol vagyok tőle.-magyarázom nagyba a tengernek, s csak arra leszek figyelmes, hogy ide-oda sétálgatok a partvonalon.
Megállok, s veszek egy mély levegőt. Nem, nem bolondultam meg, csupán szétvet a méreg.
Szinte érzem, ahogy valaki engem néz. Megpördülök, s kalapom híján vizes hajam az arcomba csapódik. Megáll bennem a szusz, és a pisztolyomért nyúlok. Aminek tudom, aligha veszem hasznát, hiszem csurom víz, De még így is van egy kardom.

Újabb unalmas nap a tengeren… Ritka, de mégis néha előfordul, hogy semmi nem akar szembejönni velünk. Hát ennyire ijesztőek lennénk? Ilyen unalmas napok közepette, kedvem támad néha kikötni egy egy kisebb lakatlan szigeten, se feltölteni a raktárt egy kis friss gyümölccsel és egyébbel mit kalóz létemre megkívánok alkalom adtán. De hát ez van, ha az ember nemesi családba született: Hozzá van szokva a finom ízekhez, a tengeren való élet pedig nem garantálja, a jó ízű kosztot.
Úgyhogy rossz szokásomhoz hűen most is kikötöttem a hajóval egy lakatlan sziget közelében. Persze a közelben füstölgő egykor hajó roncsai miatt óvatosságra intettem az első tisztet, s így éberen figyelnek, míg vissza nem térünk a hajóra a friss élelemmel.
Miután a legénység egy részével csónakokban partot értünk a szigeten, parancsot adtam pár embernek, hogy őrizzék a csónakokat, míg a többiek a földi jókat keressék. Jó magam pedig neki láttam a partmentén sétálgatni…
Pár száz lépéssel odébb jártam hol partra értünk a csónakokkal, amikor is egy ifjú nő kalózokat kárhoztató ordítását hallottam nem is oly messze elöttem.
Nem igazán osonva, de elindultam a hang irányába… Nem volt nehéz, hiszen nem halkan folytatott diskurzust, vélhetően saját magával. Végül megpillantottam egy dúló fúló nőszemélyt, a parton. Ruházta nem éppen az a kimondott női viselet, de vonásait így sem tudta volna elrejteni. Úgy gondolom, szerencsés túlélője lehet a messze füstölgő egykor hajó legénységének… Már ha sikerült jó következtetnem. Néhány lépéssel közelebb léptem, majd egy pálmafa oldalának dőlve, keresztbe tett lábakkal meredtem tovább a nőre, s mivel nem igen rejtett el semmi, csak idő kérdése volt, mikor kap észbe s vesz észre. Midőn ez megtörtént pördült egyet tengelye körül s pisztolyát szegezte felém. Hm… vajon a megtévesztés vagy a megszokás hatalma volt, ami okán a nedves puskaporú pisztolyát szegezte nekem? Egye fene játsszunk egyet! Én ráérek!
- Nem túl elmés húzás ordibálni egy szigeten mit nem ismerünk! – Szóltam felé komoly arccal tudomást sem véve arról, hogy pisztolyát felém tartja.
- Különösen egy nőnek! Különösen, ha egyedül van! – Tettem hozzá, közben ellöktem magam a pálmafától, s lassú léptekkel a nő felé indultam.
- Főleg úgy, hogy nem egyedül van a szigeten! - Álltam meg pár lépéssel a nő elött, ügyet sem vetve a pisztolyra, tekintettem a nő szemébe komolyan, s őszintén sugallva neki, hogy nem helyes döntés mit hozott.

Alexander Grant & Elisabeth Swann

Tudtam, talán felelőtlenség az, amit művelek, de ha egyszer elöntött a méreg. Barbossa soha nem volt az a roppant kedves természetű ember, sőt, egyenesen visszataszító volt az a pökhendi modora. És, mi van akkor, ha ő élőhalott? Ha bárkinek bökné az oldalát, hogy ő az egyetlen, aki holdfényben csontkollekcióként lép az emberek színe elé, és ha főbe lövöd sem történik vele semmi komoly, akkor már a kalózok tanácsa is tett volna érte valamit. Ahogy Nem hiszem el, hogy senkit nem zavar, hogy ellene semmi esélyük.
Ordibálásom nem volt célravezető, sőt. Amikor feltűnt, hogy valaki figyel, s a férfira meredtem, először inkább magam lőttem volna le, s csak utána az idegent.
Eleinte reakció nélkül tűrtem, hogy közelít, majd mikor elém lépett, elvettem a homloka elől a pisztolyt.
-Tekintve, hogy valószínűleg ön sem éppen ma született tengerész, valószínűleg tudhatja, hogy ha akarnám sem tudnám fejbe lőni.-vonom össze szemöldököm, s bár a legkevésbé sem volt kedvem még egy emberrel vitázni, így a pisztolytáskába csúsztattam a fegyvert.
-Egyébként pedig a folytonos beskatulyázás melyek a nőket érik, igencsak idejétmúltak. Tudni illik, nem mindenki esetlen úri hölgy.-jegyzem meg. Szerény személyem sokak szemében még mindig az, pedig már rég nem vagyok annyira kifinomult modorú és viselkedési kisasszony. Egy kalóz menyasszonya vagyok, aki mellesleg kovács mesterségét tekintve. A hozzám hasonlóakat inkább valami magasabb pozíciót betöltőhöz adnák hozz.
-Maga pedig nem éppen tűnik a modortalan, élőhalott kalózok egyikének, akik Barbossa Gyöngyének legénységét alkotják.-megjegyzésem nem szemrehányásnak szántam, inkább amolyan megállapításnak.