Kikötő és világítótorony

Nem is értettem, hogy pontosan mit is keresek ezen a szigeten. Tudván, hogy itt-ott felbukkanhat egy-egy szirén.
Tekintve, hogy hajótörésem követően apám kevésbé tartotta fontosnak a kiruccanásokat, én mégis óhaja ellen cselekedtem. Az egyik Port Royal-ban állomásozó hajón épp akadt egy-két ember, aki némi plusz juttatásért, kihajózott velem. Tekintve, hogy kalandvágyóak voltak, és minden bizonnyal kereskedő szelleműek is, hiszen úgy vélték a szirénekről híres hely erdeiben megannyi inomság van. Csak aztán nehogy egy a torkukon akadjon.
A hajónk egy eldugottabb öbölben kötöttük ki, majd a legénységet figyelmeztettem, hogy ez a sziget számukra még annyira se biztonságos, mint számomra, így kerestek maguknak valami elfoglaltságot, és a sziget beljebb eső részei felé vették az irányt. Magasan fenn járt a nap, s a megállapodás úgy szólt, hogy napnyugta előtt valamennyivel elhajózunk erről a helyről. A fiatalság forrása abszolút nem csiklandozta a fantáziám, inkább a szirének mivoltjára voltam kíváncsi. Pisztolytáskámba csúsztattam a megtöltött puskám, kezembe kardot vettem, s nekivágtam a világítótoronyig vezető útnak.
Lakatlan szigetről beszéltünk, ahol csupán a szirének boldogítják itt-ott az embert. Egy hatalmas fa tövébe találtam egy iható vizű forrást, s itt megtöltöttem bőr tarisznyám.
Mikor végre megérkeztem a világítótoronyhoz, halszag terjengett a levegőbe, míg a földön csontok hada hevert. Minden valószínűséggel embercsontok lehettek, ami kicsit elborzasztott. Lehuppantam az egyik hatalmas fekete bazalt kő tetejére, ahonnan beláttam az egész tájat, majd elővettem egy papirost, és egy rúd szenet, és rajzolgatni, vagyis inkább firkálgatni kezdtem. Egy idő után kialakult egy kép, méghozzá a nyakamban csüngő kalózmedálról. A víz locsogására kaptam fel fejem, de nem mozdultam a szikláról.