Olyan meleg nyári nap uralkodik, amilyen meleg talán még nem is volt eddig ebben az évben. A Brightmore Birtok is vibrál a forróságtól, s még a gyönyörű, kastély melletti tóban is árnyékba húzódnak a fekete hattyúk. A fű sárgán, és szárazon zizeg a poros út mentén, s még a gyönyörűen pompázó rózsák kertészmestere is behúzódott az árnyas, hűvös kastélyfalak közé.
Én nem bánom ezt. Senkit nem volnék képes kiparancsolni dolgozni ebben a hőségben. Csak azt nem értem, húgom, hogyan képes ebben a földi pokolban ide oda kocsikázgatni a hatalmas birtok területén. Lucy ugyanis éppen ma találta ki, hogy átutazik apámhoz. Hihetetlen... és olyan üres lett nélküle a kastély. A csengő nevetése, a szép zongora játéka, és éneke... most meg csak a csend, és semmi más.
A Tükörszalonban ülve, elmélázva bámulok ki az ablakon. Majd előre hajolok, és az üvegasztalkán fekvő, hófehér papírosra tekintek.

"Kedves Nickolas!"

Ráfirkantom, majd visszadőlök a kényelmes karosszékbe. Talán célszerűbb lett volna az üzleti levelekkel kezdeni. De ebben az időben még egy egyszerű, baráti levélhez sem fog eléggé az agyam.
- Uram!
Kizökkenek gondolatmenetemből, és felpillantok Nellre, az egyik komornámra, aki kötényébe törölve izzadt tenyerét, az ajtóból pillog rám.
- Igen?
- Ne haragudjon, hogy zavarom.... de egy kocsi közeledik a kastély felé.
- Kocsi? - állok fel kényelmes ülőhelyemről, és az ablak felé indulok.
- Igen uram.
- Ki lehet az?
- Az úr nem vár vendéget?
- Nem éppen... - töprengek, majd elfordulok az ablaktól Nell felé. - Szólj a komornyiknak, hogy álljon az ajtóba, és készítsetek frissítőket. Amy pedig hozza a zakómat.
- Ilyen melegben, uram?
- Mégsem fogadhatom ingujjban a látogatónkat, nem igaz? - mosolygok rá, mire ő visszamosolyog, biccent egyet, és eltűnik, én pedig visszafordulok az ablak felé. Vajon ki lehet az ilyenkor?

*Talán mégse volt olyan jó ötlet… Gondolkodom el tettemen, mikor már úgyis tudom, hogy nincs visszaút. Apám bő három napja utazott el, és most már biztos, hogy nem fordul vissza, mondván itt hagyott valamit. Ez a tökéletes időzítés! A nap oly melegen süti a kocsit, mintha csak azt akarná, hogy visszafordulva feladjam, és belenyugodjak a gondolatba, hogy eladtak. Igen, ezt sajnos nem lehet szebben leírni! Nem vagyok holmi áru, hogy ide-oda passzolgassanak ha, jó ajánlatot kapnak értem. Abszurd, törlöm le selyemkendőmmel arcom, hogy tűrhetőbb legyen eme tikkasztó hőség.  Nem érdekel, ki mit gondol, ez akkor sem fog, soha, de soha megtörténni, amíg én élek, addig legalábbis biztos nem. *
- Kisasszony, ha az apja megtudja… - *Szakítja félbe elhatározásomat, Will a komornyik, aki kénytelen volt elkísérni. Kérdően pillantok rá, majd mintha meg sem szólalt volna, törölgetem tovább magam. Pár perc elteltével, mikor kecsesen kezére helyezem a kendőt, elkezdem. *
- Tudja Will…Amit apám nem tud, az nekem nem fáj! -  *Mosolygok rá, majd álcázva dühömet, amit szavaival okozott, kipillantok a kocsiból. Gyönyörű füves rétet pillantok meg, mely teljes pompájával ragyog, és harcot vív, a nap szívó sugaraival. Tekintetem ismét az előttem ülő férfira szegeződik*
- Mikor érünk oda? - *Kérdezem tőle, komoly arccal, és szikrázó tekintetekkel. *
- Már csak percek vannak hátra úrnőm. – *Kapom meg a választ.*
-Remek… - *Próbálom, határozottan ejteni a szavakat, melyek ajkaimon alig bírnak kipréselődni. Már torkomban érzem szívem dobogását, de nem szabad gyengének tűnnöm. Lassítani kezd a kocsi, és mikor megáll, komornyikom kiszáll, és kezét nyújtva kisegít a kocsiból.  Szemem mit sem rebben a hatalmas rezidencia láttán, azonban a ház-ura, a mai napot, soha nem fogja elfelejteni…*

- Készen állnak a frissítők!
- Uram, Mrs. Foster kérdezi, hogy készítsen e teasüteményt?
- Megnyissuk a vendégszobát?
- Uram, uram! A zakója!
Egy pillanatra sem hagynak békén, amíg leérek az emeleti Tükörszalonból a faburkolatú, díszes előcsarnokig, ami inkább csak egy teremnek volna mondható, de hát apám nevezte el, így jár neki a fellengzős név.
Felküldetem a frissítőket, készíttetek teasüteményt, és rendelek hozzá még gyümölcsöt. Elrendelem, hogy a Tükörszalont tegyék rendbe amíg fogadom a vendéget, majd oda viszem fel alkalomadtán. Azért megkérem Nellt, hogy intézkedjen, legyen nagyjából mindenhol rend, bár egyébként is kínosan precíz vagyok e téren, úgyhogy nem fogadja így sem kupleráj a látogatómat. Nem nyittatom ki a vendégszobát, hiszen felesleges. Senkit nem vártam, így nem hinném, hogy szállással fogom kínálni, még ha a legjobb modor meg is követelné. Hacsak nem maga a királynő az. Az kivételt képez.
Felkapom a zakót, és megállok a bejárat mellett, mire a komornyikom halálra vált arccal fordul felém.
- Uram! Miss Pierce van itt!
Elsápadok. Hogy mi???
- Ez rosszabb, mint az angol királynő...
- Mit mondott uram?
- Nem fontos Zackhari, nyisd az ajtót.
- Igenis, uram!
És az ajtó kinyílik, nekem pedig eszembe jut, hogy az utolsó pillanatban, amikor még senki nem látja, feltúrjam a hajam. Hogy miért, a fene se tudja.
- Nell, vigyél rózsákat is fel... - morgom még gyorsan az orrom alatt, - nem árt egy kis jó modor - s ekkor már kinyílik annyira az ajtó, hogy meglássam a nőt, akit feleségül kellesz vennem. Valóban ő az? Igazából... amilyen fiatal, olyan gyönyörű. Ezt nem hittem volna. Vagy másra emlékeztem. Nem is tudom mire emlékeztem. Lehet, hogy nem is őt láttam. De tök mindegy, hiszen ez a hárpia beakarja fúrni magát az életembe! Minek jött ide? Hogy felmérje a terepet? Igen Miss Méggazdagabbleszek, jól látja, jó partit csinált! De ne higgye, hogy megkönnyítem az életét!
Ó a fenébe, már itt is van!
- Miss Pierce! - köszöntöm, a legkevésbé sem lelkesen. - Minek köszönhetem a látogatását? Hívatlanul... - teszem hozzá a végén, egészen halkan, de mégis jól hallhatóan. Afféle mellékesen megjegyezve. Csak, hogy érezze a törődést.

- Kisasszony! Még nem késő… meggondolhatja magát! Kérem… ne csináljon butaságot, amit később mg bánhat! Kérem… - *Szinte már könyörög nekem a komornyik, de nem értem, hogy minek. Ugyan tényleg, félek, de ezt nem látja, és tudja senki sem, így nem hiszem, hogy bármi okom is lenne, visszafordulni. Brandon Brightmore megbánja, hogy oly ostoba módon, szembe került velem. S, ezt ma meg is fogja tapasztalni. *
- Nem fogom meggondolni magam, hiába kérlelsz. Nem fogok megfutamodni, hadd lássa csak az uraság, hogy mire vagyok képes. S, jobban tennéd, ha nem állnál az utamba! - *Jegyzem meg büszkén fenntartott fejjel. *
- -Elnézést kisasszony! – *Kapom a félénk választ, majd mély levegőt veszek, és figyelem, hogy milyen módon is fognak, majd minket köszönteni. Azért megkell, mondjam, hogy ostobaságát eltekintve, ízlése az biztosan van. Jegyzem meg magamban halkan, mikor jobban szemügyre tudtam venni a rezidenciát, és környékét kívülről. Aprócska mértékben a komornyikomnak, igaza van. Ha édesapám megtudja, hogy idejöttem, pedig megtiltotta, akkor valószínűleg hátralévő időmet, négy fal között tölthetem. Hallom, ahogy lassan nyílik az ajtó, és én csak nézem, és várom, hogy mi fog történni. A szívem majd kiesik, a helyéről úgy dobog, és mikor már kinyílt annyira az ajtó, hogy láthassam azt akinek „eladtak” nagyon dühös lettem. Dühös, mert arcán semmi fajta érzést nem látok… Megtudnék neki bocsátani, ha legalább azért tette volna, mert szeret, de ő még csak nem is ismer. Kifejezéstelen szemekkel pillantok rá, hogy ne sejtsen meg semmit. *
-Mr. Brandon! * Köszönök neki, semleges hangnemben. ” Minek köszönhetem a látogatását? Hívatlanul...” *
- Ohh… Bocsánat, nem tudtam, hogy leendő uramat nem látogathatom hívatlanul. Ígérem, többet nem fordul elő! Mindössze csak azért jöttem, hogy bemutatkozzak! -*  Közelebb lépkedek hozzá, egészen lassan. Halkan odasúgok neki valamit, hogy a körülöttünk lévők ne hallják. *
- Ne aggódjon… Nem maradok sokáig, nem húzom a drága idejét! -  *Bájvigyor ül arcomon, és hangsúlyomból már kiveheti, hogy nem barátkozni jöttem. *

Úgy söpör végig a kastélylépcsőn át a bejáratig, akár egy hurrikán. Olyan forrón, és viharosan. És meg kell hagyni, valóban kecsesen. Úgy emlékeztem sötétebb a haja, de ebben a fényben egészen lángoló vörösnek hat. Mintha a Napból lépett volna ki. Ragyogása sem kevésbé különb, ami azt illeti.
Akarva akaratlanul is felvonom egyik szemöldököm a válaszát várva. Csípős, és nem olyan fajta, aki befogja a száját. Bár erre gondolhattam volna annyiból is, hogy csak így megjelenik itt. Na de kérem! Az apja nélkül? A végén a víz se mossa le rólam, hogy egy hajadon szűz járt nálam mindenféle különösebb kíséret hiányában. Jó lenne elejét venni a rosszindulatú pletykáknak, és minél hamarabb betessékelni a Madame-ot az kastélyba.
- Látogathatja, ám nem tudom mit szólt volna, ha leendő ura... hogy is mondjam... netalántán pucéran nyit ajtót, nem számítva szűzies hölgye érkezésére. - vágom ki magam azonnal. Habár süt a hölgyeményről, hogy holmi együgyű, ostoba úrnak hisz, majd most megmutatom neki, hogy mégis kivel van dolga.
- Vagy úgy. Habár a bemutatkozást már meg is tette, azért mégse álldogáljon kint tovább ebben a melegben, fáradjon beljebb szerény hajlékomba. - mondom, majd elállok az útból, hogy belibeghessen. Odabent felsorakozik az egész személyzet, és úgy hajbókolnak mosolyogva, mintha tényleg a királynő érkezett volna közénk. Istenem, fejezzétek már be!
- Szóval nem szándékozik azonnal beköltözni? Azt hiszem az édesapja, ha másnak nem is, de ennek roppantul örülni fog. Alighanem az enyém is.
És én is...
- Jöjjön velem!
Az ajtó végre bezárul mögöttünk, én pedig utasítom a szolgálókat, hogy adjanak inni a lány komornyikjának is, majd elindulok a lépcső felé, oldalamon Miss Pierce-szel. Hogy is hívják? Azt hiszem Nedra. Igen.... Nedra... egészen szép név. És tulajdonképpen illene is ehhez a kastélyhoz, mint az úrnője, ám egy fityinget sem engedek át a vagyonomból egy pénzéhes hajadonnak sem!
Felvezetem a lépcsőn, majd elsétálunk pár szoba mellett, és előre engedem a Tükörszalon ajtajában. Idebent minden csupa fényes, és csillogó, tükrös és üveges, puha és kényelmes, kerek és szögletes. A mintás kanapé előtti kis asztalon egy míves vázában csokornyi vörös rózsa, mellette kancsóban friss víz és gyümölcslé, valamint némi bor, pár szép pohár, és egy nagy tálban megannyi gyümölcs. Szőlő, körte falatkák, valamint egzotikus narancsok, mangó, és egy kis tálban némi füge.
- Foglaljon helyet. - mutatok a megannyi kényelmesnek tűnő ülőalkalmatosság felé. Van belőle kanapé, kárpitos szék, fotel és apró puff is. Oda ül, ahová csak szeretne. Nell pedig továbbra is követ minket.
- Megkínálhatom valamivel? Esetleg egy kis frissítőt? Víz, gyümölcslé, vagy bort esetleg? - kérdezem, s ha válaszol, Nell már ki is tölti nekem. Nekem pedig egy pohár bort. Most szükségem is van rá. Eztán Nell kimegy, én pedig utasítom, hogy zárja be az ajtót, így kettesben maradunk. Nem ülök le, csak bele iszok a boromba, majd a pohár gyöngyöző széle felett rápillantok.
- Nos... pontosan mit is keres itt, Miss Pierce? - teszem fel végül a nagy kérdést. Sejtem, hogy más is van a dolog mögött a bemutatkozáson kívül. Ennyiért nem utazik ide ilyen messziről egy fiatal hölgy sem, főképp nem ilyen ítéletidőben.
- Mindketten tudjuk, hogy nem tiszteletét jötte tenni.

* Csalódás…Csalódás nekem Mr.Brigtmore,  messziről még hagyján, de így közelebbről megnézve, aligha tudom, hogy mire ilyen fene büszke. Olyan tipikus férfi, aki azt hiszi, mert gazdag, mindent megkaphat. Alaposan eltévesztette a házszámot. „Látogathatja, ám nem tudom mit szólt volna, ha leendő ura... hogy is mondjam... netalántán pucéran nyit ajtót, nem számítva szűzies hölgye érkezésére „ Hogy mit szóltam volna? Hát, ha tényleg olyan kíváncsi… *
- Tudja, azt hiszem önnél, ezen már meg se lepődtem volna… - * Mondom, pimasz mosollyal arcomon közbe. Valahol legbelül, mélyen élvezem a dolgot, hogy sértegethetem, vagy éppen kicsit gúnyolhatom. Megérdemli. Csak egy kártyalap van a paklijában, amit kijátszhat ellenem, méghozzá ha elmondja édesapámnak a látogatásom. De, ha ez a dolog úgy sül el, ahogy azt szeretném, akkor ez már kicsit sem fog nyugtalanítani. „Vagy úgy. Habár a bemutatkozást már meg is tette, azért mégse álldogáljon kint tovább ebben a melegben, fáradjon beljebb szerény hajlékomba.” *
- Ohh! Igazán kedves öntől! - * Vagy még sem? Mintha nem tudnám, hogy most is csak a saját jó hírét próbálja menteni, már amennyi maradt belőle… Bátran beindulok az épületbe, de kizárólag két dolog miatt. Először is reménykedem, hogy bent jobb idő van, mint kint, másodszor pedig a saját házában akarom végigsérteni.  De meglepődésemre mikor belépek, mindenki hajlongani kezd, ami egy kicsit frusztráló tudván, hogy valószínűleg többet a küszöbön nem teszem, és nem is tehetem majd be a lábam… De az uraság arckifejezésért megérte kibírni szó nélkül a hajlongásáradatot! „Szóval nem szándékozik azonnal beköltözni? Azt hiszem az édesapja, ha másnak nem is, de ennek roppantul örülni fog. Alighanem az enyém is. Ez rendkívül modortalan, nem hagyhatom szó nélkül. *
- Áhh… ez közel sem az elvárásaimnak való hely, így a beköltözésem ide nem fog megtörténni!-   *Nem mondok igazat, de erről neki nem kell tudnia. Arcomról le se lehet törölni a vigyort, mintha csak oda ragasztották volna. Természetesen követem, hisz ő ismeri a telket.  Az ajtó bezárul mögöttünk, és mi pedig a lépcsőn kezdünk el felmenni. Az egész utat, ami rendkívül rövid, hallgatva teszem meg.  Néhol oldalra pillantok, és ajtókat látok, amik ki tudja, milyen titkokat rejtenek, máskor pedig csak a lábam elé nézegetek.  Egy igen szép helyre vezetnek, rózsa, és sok finomság… Megakar venni? Hát ahhoz egy csokor rózsánál és néhány finomságnál többre lenne szüksége! *
- Köszönöm, de állni jobb! -  *Jegyzem meg, majd folytatom.*
- Nem kérek semmit, köszönöm! - * „Nos... pontosan mit is keres itt, Miss Pierce? Mindketten tudjuk, hogy nem tiszteletét jötte tenni.” Remek… Arckifejezésem, és hangom is igencsak megváltozik!*
- Nagyon jól figyeljen Mr. Brightmore! Nem érdekel, hogy a szüleink miben állapodtak meg, vagy, hogy ön mit akar. Én nem fogok magához menni, kerüljön, amibe kerül. Nincs szükségem egy kapzsi, önző embere! Nincs az a vagyon, hogy egy magafajta emberhez hozzámenjek, előbb élem le az életemet, egyedül, és magányosan! -

Amikor gúnyos szavait hallom, kissé megrándul a szám széle. Alaposan felvágták ennek a nőnek a nyelvét! Hogyan is kellene nekem egy ilyen arrogáns liba, aki azt hiszi magáról, hogy mindent megtehet?   A szépsége is egyre inkább veszni tűnik szavai hallatán. Ha eddig nem is voltam csak semleges, most már egyenesen komorrá válik az arckifejezésem. Mit képzel ez magáról? Csak azért, mert valamit meg kell tennünk a családért, máris úgy bánhat velem, mint egy szolgálójával? Nekem sincs ínyemre ez a házasság, ezt apámnak is alaposan a tudtára adtam, na de ez a viselkedés!
- Felettébb bosszantónak találnám a feltételezését, ha nem volnék biztos benne, hogy fogalma sincs róla, mit veszít. - próbálom komoran, de tréfával elütni a dolgot. - Nem mintha bármikor is kitüntetném effélével kegyedet. Ám ha ilyen barbár dolognak tartja a mezítelenséget, kíváncsi volnék, ön, hogyan szokott megfürdeni hölgyem. Talán ruhában? Roppantul szórakoztató látvány lehet.
Felvezetem a lépcsőn, hogy a Tükörszalonba vigyem. Nem azért, hogy lenyűgözzem, mindössze ide szoktam vezetni a meghívott és hívatlan vendégeimet egyaránt, mégis azért valahol elvárnám a csodálatot az arcán. Erre fel...
- Igazán sajnálom, hogy rangján alulinak ítéli meg az otthonomat. Mindazonáltal talán illene megszoknia a környezetet, úgy hallottam hamarosan ide száműzik. Minek ön bizonyára roppantul örül, bármennyire is kényelmetlen magának, hiszen ez jelentős bevétellel jár a számára, tekintve évi több mint tízezer fontnyi hozományomat. Nem igaz?
Illetlenség. Hatalmas illetlenség, amit szinte sosem szoktam elkövetni, bármennyire is feldühítenek. De mégis csak elmondom ami a szívemet nyomja. Hozományleső! Szívesen a fejéhez vágnám. Szinte hallom, ahogy enyeleg a barátnőinek, milyen jó partit csinál velem.
Aztán észbe kapok. Hiszen nem hozhat ki ennyire a béketűrésemből ez a nő! Senki sem tud ennyire felmérgesíteni, ilyen rövid idő alatt!
- Bocsásson meg. Ezt nem kellett volna. Bármi is a valóságalapja. - kérek elnézést azonnal, ám ismét beszélni kezd, miután bezárult ránk az ajtó, engem pedig egy pillanat alatt elfut a méreg. Le kell higgadnom! Le kell higgadnom! Azonnal!
Kihajtom egy húzásra a bort a pohárból, ami eztán koppanva landol a szekrényen. Majd közelebb lépek  hozzá, és próbálom leplezni hangom apró, alig észrevehető remegését.
- Nem is tudom mire válaszoljak először... - kezdek bele. - A gondolataira frigyünkkel kapcsolatban, vagy a vádakra, melyekkel engem illetett...
Nem akar hozzám jönni? Ez meglepett. Azt hittem itt fog nekem bájologni, de egyenesen a torkomnak ugrik. Mit gondol? Hogy én akartam ezt? Hogy én akarom ezt? De nem szegülhetek szembe az apámmal, és nem árthatok a családom jó hírnevének! Brightmore vagyok, és a Brightmoreok jelmondata, hogy "A vér kötelez!".
Család, becsület, kötelesség.
Nincs ennél fontosabb az egész világon. A családom érdekében én magam hozok létre egy újabb családot, mert ez a kötelességem, és megkívánja a becsület, hogy ezt az átkozott nőszemélyt ne sértsem meg, amikor alaptalan dolgokat vág a fejemhez! Micsoda ostobaság!
De nem fogok neki magyarázkodni. Én nem az a fajta ember vagyok, aki elkezd ömlengeni a hadviselésben véghez vitt tetteiről, az iskolázottságáról, vagy az összetört szívéről, és arról a nyomorult reményről, hogy valaha szerelmes lesz.
- Mindenek előtt viszont... elárulná, mégis miből következtetett arra, hogy kapzsisággal és önzőséggel ejtek foltot saját és családom becsületén? - még közelebb lépek hozzá, és egyenesen a szemeibe nézek rezzenéstelenül. - Hogy mégis mivel érdemeltem ki, hogy beront a birtokomra, és a saját házamban vádaskodik ellenem olyan dolgokkal, amelyekről fogalma sincs?

* Hátha komolya azt hitte könnyű dolga lesz velem igencsak tévedett. De azért ő sem panaszkodhat…Tudja, mit kell mondani, na és persze, hogy-hogy, lehet végigsérteni az embert. Szívem dobogása azóta nem nyugszik, mióta betettem ide a lábam.  Mondjuk érthető, hiszen olyat teszek, amit nem szabadna. De nem is én lennék, ha hagynám a dolgokat, úgy ahogy az most vannak. Nem érdekel, mennyi pénze van, nem érdekel milyen lehetőségeim lennének mellette, és az meg végkép nem érdekel, hogy ő milyen jó parti. Nem lenne probléma, ha lenne hangom apámmal szemben, de se bátorságom, se pedig eredményem nincs, és nem is lenne. Jó, előfurdalhat, hogy túlzásba esek, és túlmegyek egy bizonyos határon, de nincs más választásom, én ebben a házasságba egyszerűen képtelen vagyok belenyugodni. Halványan elmosolyodok arra, ahogy reagál, és amit reagál. *
- Ebben nem lehet egészen biztos! Jól tudom, mit vesztek, és úgy gondolom, ez csekély veszteség. Nincs is szükségem ilyesfajta, ön által kitüntetésnek nevezett dologra, amely számomra értéktelen. Mondtam valaha is, hogy barbár dolog? Szimplán van, akinek jól áll, és valakinek nem!- * És ön az utóbbi csoportba tartozik… A lépcsőn felfele kapom vissza azt, amit lehet, hogy meg is érdemeltem, de azért érdekesen hat rám. Azt hinné az ember, hogy mit sem számít, hogy mit mond, de teljesen az jött le belőle, hogy én csak a pénze miatt akarok hozzá menni, miközben a valóság az, hogy egyáltalán nem áll szándékomban a felesége lenni. Annyira elgondolkodtat az, amit mond, hogy már csak akkor jutok oda, hogy válaszoljak, mikor már bocsánat kér. *
- Bármi is a valóságalapja? Brandon Brightmore, ön mégis mit hisz rólam?- *Elképedve nézek rá, és legszívesebben szétrobbannék. Egye meg az évi több mint tízezer fontját, ebédre! Majd beérve a szobába ahol a csokor rózsa, és a finomságok rengetege van, végre a lényegre térünk. *
- Vádak? Ezek nem vádak, ezek a tények… Frigyünk? Itt nincs semmilyen frigy!- *Néha komolyan olyan érzésem van, mintha ő eljátszaná a hibátlan, tökéletes, és bűntelen embert, aki kritizál mindenki mást. Még is mi ez? Hiszen az előbb utalt arra, hogy én egy pénzéhes céda vagyok… „Mindenek előtt viszont... elárulná, mégis miből következtetett arra, hogy kapzsisággal és önzőséggel ejtek foltot saját és családom becsületén? Hogy mégis mivel érdemeltem ki, hogy beront a birtokomra, és a saját házamban vádaskodik ellenem olyan dolgokkal, amelyekről fogalma sincs?” Ahogy közelebb lép, én egyre nagyobb késztetést, érzek, hogy olyat mondjak, amit tudom, hogy később megbánok. *
-  Fogalmam sincs… Mégis miről beszél? Aki nem régiben azzal dicsekedett, hogy mennyit keres évente, az nem én voltam. És nem is én hiszem önről, hogy a pénzem miatt akar elvenni… De ha minden nőnél ilyen paranoiás, nem csodálom, hogy még egyedül van! Éljen boldogan a pénzével, és ha ennyire szereti, vegye el azt! Viszont ön férfi, és van beleszólása a dolgokba, és ha, ön ilyeneket feltételezett rólam, akkor valószínűleg nem én vagyok álmai nője… De akkor még is miért hagyta ezt az egészet? Mert véleményem szerint puszta gyávaságból behódolta apja akaratának! Az viszont biztos, hogy előbb halok meg, minthogy magához kelljen mennem!-

- Szomorúan hallom abbéli feltételezéseit, hogy maga szerint az efféle dolog nem állna jól nekem. Ugyanakkor kissé viszolyogva gondolok rá, hogy ön ebbe, mint lehetséges opcióba, máris belegondolt. Netalántán mégis eljátszott a gondolattal, miként festenék ruhátlanul? Kérem, ne csorbítsa tovább becsületem.
Ennél kedvesebben jelen pillanatban válaszolni se tudtam volna. Enélkül is túl sokat beszéltem érzéseimről vele kapcsolatban, amit ugyancsak nem kellett volna, s már máris hallom tőle a kérdést. Különös. Mintha az arrogancián és a cserfességen kívül nem is az a nő volna, akit hittem.
- Hogy mit hiszek?
Immáron a Tükörszalonban állva nézünk farkas szemet, mint két megsebzett vadállat. Kezdem úgy érezni, mintha itt két,igencsak sértett fél állna egymással szemben. De nem. Az nem lehet! Itt én vagyok a sértett fél! Engem kényszerítenek bele a frigybe, ezzel a.... ezzel a hárpiával!
- Azt hiszem Miss Pierce, hogy kettőnk közül maga az, akinek nagyobb haszna adódik házasságunkból, mégsem én adtam tanújelét olyan felettébb illetlen cselekedetnek, hogy magára török a tulajdon otthonában, és a fejéhez vágok temérdek vádat, s hogy közöljem, közömbös számomra, és a legcsekélyebb módon sem vágyom semmilyen közös jövőre önnel!
A hangom nem emelem fel, csupán erőteljesebbé válik, s közben felé tornyosulok. Egyébként is magas vagyok, de ez a lány igencsak aprónak tűnik mellettem.
- Pedig higgye el. Szívemből mondom, hogy teljesen így érzek! Ami pedig a frigyünket illeti, el kell fogadnia, hogy igenis van! S nem utasítható vissza részünkről, tekintve családaink világi barátságát, melyet egyikőnk sem kockáztathat! Így vagy elfogadja, vagy Istenre mondom, a hátamra dobva fogom becipelni az oltárhoz, ahogy barbár mivoltom megkívánja! Csépelhetjük tovább a szót, vagy akár bele is nyugodhatunk, hogy megkönnyítsük ezt a roppantul nem kívánatos helyzetet! Higgye el, nekem sem állna szándékomban épp önt elvenni, nem érdekelve, hogy milyen dicshimnuszokat zengenek kegyed szépségéről! Tudja meg, hogy a külső az, ami a legkevésbé fontos! Különösen az ön esetében....
És ekkor nekem esik.
Hogy dicsekedtem??? Isten mentsen ez elől! Egész London arról beszél, mekkora a hozományom, hiszen nősülni készülnék, és egyébként sem elhanyagolhatóan semmi a Brightmore Birtok, így nincs olyan hajadon, aki ne tudná mennyi pénzzel rendelkezem. Nem dicsekedtem, pusztán tényként közöltem, erre most emiatt is kapok.
És, mégis, hogy ne hinném, hogy a pénzem miatt? Senki nem képes másért kikezdeni egy gazdag férfival! Megtették már velem számtalanszor, és az ilyen ifjú lányok tennék meg még ezerszer leginkább. S, hogy szeretem a pénzem? Nocsak! Úgy tűnik nem hallott sem az alapítványaimról, sem a bankettekről, és a jótékonysági bálokról. Pedig ott szabadulok meg ettől az értéktelen pénztől, ahol csak tudok, legyen az egy árvaház, vagy kórház, esetleg az elesett misszionáriusok után járó özvegységi járadék.
És, hogy van e beleszólásom? Bele is szóltam! Olyan vita alakult ki közöttem és apám között,mely még eleddig soha, ám mind hiába, s beláttam, családunk miatt meg kell tennem. Hát ez az ostoba nőszemély miért nem látja ezt? Talán tényleg nem kell neki sem a pénzem, sem a társaságom? De nem hozhat szégyent a családjára sem, hiszen egy efféle visszautasításnak nagyon hamar híre megy, főképp ebben a felső rétegben, s akkor nem talál egyhamar ismét jegyest!
- Jól van, Miss Pierce. - szólalok meg végül, lassan ejtve a szavakat.
- Eleget hallottam. Eleget hallottam arról, hogy miféle pénzéhes, önző és kapzsi ember vagyok. Hogy gyáva, és még egy egészen aprót sem szívlel engem. Ha így áll a helyzet, ha valóban ilyen lennék, úgy az életem is értelmét veszíti. - mondom szinte már-már belenyugvóan, és csak a szemeimből lehet kiolvasni valódi érzelmeimet. A bánatot. Elfordulok Nedrától, majd az egyik szekrényhez sétálok, s szemeimet egy képkeretre szegezem, a lánynak háttal. Ám igazából nem nézek semmit. Csak úgy nézek. Valamerre. Mintha látnék is.
- Nem tudom mi végre feltételez ilyeneket rólam. Talán a barátnői ilyen jól informáltak. De ha megkérhetném még valamire, mielőtt távozik... mielőtt világgá kürtöli elviselhetetlen mi voltom, érdeklődjön utána néhány dolognak... hátha mégis talál egy halvány reménysugarat arra, hogy én is érdemes vagyok az életre...

-  Nem mondtam, hogy önnek nem állna jól, de ha maga ebbe a csoportba ossza magát, akkor annak biztosan oka van.  Ch… - *Erre most mit kéne, mondjak? S, ha belegondoltam? Mi olyan rossz ebben… Mi emberek hajlamosak vagyunk belegondolni a dolgokba, ez nem meglepő, de, hogy ezt a rossz tulajdonságot, így felhánytorgatja, igazán nem szép dolog. Arról szót sem ejtve, hogy ezáltal  igazán kínosan jöttem ki eme részének a beszélgetésből.  Az már biztos, hogy ide többet be nem teszem a lábam… Mondjuk valószínűleg, egyébként sem engednek be. Állandóan csak a becsület…a család…és megint a becsület. Mikor először nemet mondtam apámnak a frigyre, kaptam egy hatalmas pofont, és azt mondta, ha nem megyek hozzá Brandonhoz, akkor kitagad, és kirak az utcára.  Másodszorra már nem mertem vele ellenkezni, mert tudom, hogy amit mond, azt komolyan is gondolta. A Brightmore-ok, és a Piercek már nagyon régóta barátok, de még nem volt köztük keveredés, egy házassággal.  A szüleink és gyerekkoruk óta barátok, olyanok, mint a testvérek, hiszen együtt nőttek fel. De úgy gondolom, ebbe a frigybe minket nem kényszeríthetnek bele, csak a barátságuk miatt.  Csak egy gond van, hogy már mindenki tudja, a frigyet, és ha mégse házasodok össze ezzel a kibírhatatlan alakkal, akkor tényleg szégyenfolt marad mind a kettő család hírnevében. Ott áll velem szembe, és amiket mond… kezem az asztalkára csusszan ahol a frissítő ital is van. Olyan nagy késztetést érzek… *
-  Ha olyan ostoba, hogy azt hiszi, kicsit is érdekel, hogy ebből nekem milyen hasznom származik, akkor nagyon tudom sajnálni. Tudja, nem mindegyik nőt érdekli a vagyona, meg a háza.. Eljöttem, hogy közöljem, nem érdekel, mit kell tennem ahhoz, hogy eltűntessem a frigyünket, és jobb lenne, ha ön is belenyugodna, hogy előbb halok meg szegényen, minthogy egy penijét is elfogadjam! Ha ezt ön betörésnek vélte, közlöm, hogy nem kell aggódnia, mert, távozok!  - * Jegyzem meg határozottan, és sértetten. Majd mikor megint elkezdi, szinte elönt a méreg.   „Pedig higgye el. Szívemből mondom, hogy teljesen így érzek! Ami pedig a frigyünket illeti, el kell fogadnia, hogy igenis van! S nem utasítható vissza részünkről, tekintve családjaink világi barátságát, melyet egyikőnk sem kockáztathat! Így vagy elfogadja, vagy Istenre mondom, a hátamra dobva fogom becipelni az oltárhoz, ahogy barbár mivoltom megkívánja! Csépelhetjük tovább a szót, vagy akár bele is nyugodhatunk, hogy megkönnyítsük ezt a roppantul nem kívánatos helyzetet! Higgye el, nekem sem állna szándékomban épp önt elvenni, nem érdekelve, hogy milyen dicshimnuszokat zengenek kegyed szépségéről! Tudja meg, hogy a külső az, ami a legkevésbé fontos! Különösen az ön esetében....” *
- Tudja mit! Visszautasítom az ajánlatát, nem akarok a felesége lenni, és nem is leszek. És ha a világi barátság a téte, akkor még inkább nemet kell mondanom, ugyanis, ha a barátság ára a szabadságom, akkor szíves örömest vetek véget, én ennek a barátságnak. Holnap már az egész város erről fog beszélni, erről kezeskedek! Ön csak ne emlegesse Istent, jobban és jobban tenné, ha nem mondana ilyeneket, a végén még valami folt keletkezik a becsületén.  És ha már annyira nem akar elvenni se, megkönnyítem a dolgát, és megszabadítom magamtól. Különösen az én estemben? Hogy van ehhez képe? Még ön nevezi magát úriembernek?  - *Dühömben megfogom a kancsót, és egy pillanat alatt a tartalmát az előttem álló férfire öntöm.  Mikor elszállt a pillanat, csodálkozva gondolok vissza tettemre, de arcomon ez mit sem látszik.  Határozottan, állok, ott, és mint aki nem bánta meg a dolgot folytatom tovább. *
- Nem érdekel, hogy mit mond! Hidegen hagy. Nem is érdekelne, hogy milyen, ha nem kényszerítenének önre. S, ne aggódjon, látom még mindig csak hírnevét félti…Senki nem tudja meg milyen egy elviselhetetlen alak! - *Mosolyogva, elindulok az ajtó felé! *
- További kellemes napot! -

- Nem csak szegényen,de szégyenben is fog meghalni, hátnem érti? Mindkettőnket lehetetlen helyzetbe hoztak! - fakadok ki végül én is, hiszen azt látom, csak a düh és kétségbeesés beszél ebből a lányból. Egyre inkább hihetőnek tűnik, hogy valóban nem akar hozzám jönni, és talán nem csak azért, mert egy unalmas, kellemetlen alaknak hisz, aki csak magára tud gondolni. Talán tényleg nem érdekli a pénz. Talán akkor sem érdekelné,ha tudná milyen is vagyok valójában. Vagy talán... tényleg ilyen volnék?
- Ha elutasítja a frigyet, folt esik a becsületén! Én elég gazdag vagyok ahhoz, hogy a pénzéhes,sóvár hajadonok tovább ostromoljanak, de egy nőnem engedheti meg magának, hogy ilyet cselekedjen,mint maga! Már abból is hatalmas baj fog kerekedni, ha az édesapja megtudja, most mit cselekedett!
Továbbra is csak éles, fájó szavakat kapok,s nem lelek megértésre. De mire is számítottam? Éppen a nagyságos Nedra Piercetől! Olyan ez a nő, mintha övé lenne fél Britannia!
- Nincs mit visszautasítania, hiszen nem kértem meg a kezét! És ezek után ne is álmodjon díszes leánykérésről! A becsület megkövetelné, hogy megtegyem, s ne csak atyáink köttessék a frigyet, de ezek után csak akkor tudnám feleségül venni, ha zsákot húzna a fejére, és gágogna, mint egy liba! Maga egy jó nagy halom arroganciával megátkozott, öntelt, felelőtlen gyerek, akinek fogalma sincs sem az életről, sem az emberekről!
Ebben a pillanatban hideg víz csapódik az arcomba, s néhány másodpercig csak döbbenten nézzük egymást. Mintha egy halvány pillanatig az ő arcán is végig futna rémület,hogy mit tett, én pedig eközben csak halkan csöpögök, és egyre szánalmasabbnak érzem magam.
- Helyes! - szólalok meg végül, s immáron én is fennhangon. - Menjen csak! Raboltassa el magát, és töresse össze a szívét, mindeközben szégyent hozva a saját, s családja fejére! Menjen! Már épp eléggé a fejemhez vágott mindent, amivel a leginkább vérig tud sérteni! Be akart mutatkozni? Hát megtette! És elég is volt egy életre! Magának is szép napot! Tudja hol az ajtó!
Amint kilép a szobából és hangosan csapom be mögötte az ajtót, majd ledobom vizes zakómat. Ezért aztán megérte felvenni. Aztán a következő lendülettel kitépem a rózsákat a vázából, az ablakhoz száguldok, s kirántva azt kihajítom a virágokat az udvarra. A rózsák csattanva érnek földet az éppen kilépő Nedra lába előtt,majd még apró kis vörös virágszirmok követik,melyek körbe ölelik a lány kecses alakját. De ha felnéz engem már nem lát az ablakban.
S a rózsa sem a szerelem jegyében hullik többé...